25. fejezet

Hallottam, ahogy mozgolódnak körülöttem, így kinyitottam a szemem. Klaus állt az ágyam mellett.

- Lenyűgöző.
- Helló. –nyöszörögtem.

- Nem gondoltam volna, hogy túléled.

- Valahol biztos bóknak szánod. –morogtam. Megpróbáltam felülni, ám még a végtagjaimat se tudtam megmozdítani, sem hogy ülő helyzetbe tornázni magamat. –Egy másik univerzumban. –ő csak felnevetett ezen.

- Kezdem érteni, hogy miért érdeklődik az öcsém irántad.

- Túléltem, szóval gondolom a te véredből kaptam.

- Igen.

- Utálom ezt de… -morogtam. –Köszönöm. –néztem rá.

- Ó, meg vagyok hatva. –nevetett fel. Kinyílt az ajtó. Kol és Elijah lépett be rajta.

- Magához tért? –kérdezte Kol.

- Úgy néz ki. –flegmáztam.

- Örülök, hogy jobban vagy. –mosolygott halványan Elijah. –Megtudhatjuk, hogy mi volt ez az egész?

- Vonzza a bajt. –rántotta meg a vállát Kol, számomra egyáltalán nem elfogadható stílusban.

- Tessék? –kérdeztem vissza élesen.

- Egy másodpercre engedtem el a kezét. –nézett fivérére.

- Talán inkább vonzom az elmebeteg exeidet. –szóltam oda. Kol rám nézett, és már nyitotta volna a száját, hogy beszálljon a vitába, ám Elijah közbelépett.

- Kol, beszélhetnénk?

- Persze. –mindhárman kimentek a szobából. Egy ideig csak bámultam utánuk. Tudni akartam, hogy miről van szó, így erőt vettem magamon, és megpróbáltam kikelni az ágyból. Lehúztam magamról a takarót, és megláttam a testemet. Szörnyülködve néztem égett bőrömet. Azt hittem Klaus vére teljesen helyre fog hozni. Már értem, hogy miért mondta, hogy nem hitte, hogy túlélem, és miért hagytak fehérneműben, és miért ilyen finom anyaggal takartak be. Letettem az egyik lábamat, és a karommal feltoltam magam ülő helyzetbe. Sikerült lassan felállni, majd igyekeztem kifelé.

- Nem tartom jó ötletnek. –hallottam Elijah hangját.

- Kit érdekel, hogy mit tartasz jó ötletnek és mit nem? –szólt vissza Kol. –Meg akarom próbálni.

- Nem szorul rá. Ez csak a te manipulatív személyiségednek tenne jó.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt akarod majd. –közölte Klaus. –Talán szerelmes vagy kisöcsém?

- Nem vagyok szerelmes. Ez egészen más. –szögezte le Kol.

- Valóban? Eltűnt, és te tőlünk kértél segítséget. Mikor kértél bárkitől is segítséget? –szólt közbe Elijah.

- Én benne vagyok. –mondta hirtelen Klaus.

- Te azért mondod ezt, mert neked teljesen mindegy. –vágott közbe Elijah.

- Nem mindegy. Igazán erőteljes és ambiciózus. El tudnám fogadni. –nem akartam lebukni, így elindultam visszafelé, ám természetesen vagyok akkora szerencsecsomag, hogy megbotoljak a saját lábamban. Hangos puffanással értem földet, és bőröm újra égni kezdett. Kol azonnal mellettem termett.

- Te mit művelsz itt?

- Napozok. –fordultam a hátamra. Kuncogva lehajolt hozzám, és megpróbált finoman felemelni.

- Ne! Ez fáj! Hallod? –kiabáltam rá, ám nem foglalkozott velem. Bevitt a szobába, letett az ágyra, majd szó nélkül kiment. –Most mi van? –egy perc múlva visszatért és egy táskányi tasakos vért hozott be.

- Mire visszajövök, ez már ne legyen itt. –hagyott magamra. Nem kellett nekem se több, amint kiment a szobából, jelzett a gyomrom. Éhes voltam, nagyon éhes. Az utolsó cseppig kiszívtam a tasakok tartalmát, és éreztem, ahogy elkezd gyógyulni a bőröm. De ez nem volt elég. Ismét előjött az a probléma, hogy nem tudok leállni. Szerencsémre, és a szobalány szerencsétlenségére, épp benyitott.

- Gyere ide. –hívtam kedvesen magamhoz. Megtette, amire kértem. –Nem fogsz sikítani, ugye? –igéztem meg. Megrázta a fejét, majd kinyújtotta a csuklóját. Belemélyesztettem a fogaimat, majd szép lassan szívni kezdtem. Hamarosan annyi vért vesztett a lány, hogy összerogyott a földre. Ekkor benyitottak, és Klaus állt az ajtóba. Elszakadtam a bőrétől, majd felnéztem az érkezőre.

- Máris kedvellek. –fonta össze a karjait széles vigyorral az arcán. Mögötte Kol jelent meg, aki meglepettségét egy mosollyal jelezte. –Fantasztikus. –bólintott Klaus, majd kiment. Kol becsukta maga mögött az ajtót, és letérdelt mellém.

- Nem is sejted mióta várom ezt. –harapott bele a másik kajába. Én is visszatértem előző tevékenységemhez. Ott ültünk a földön, és ettünk. Idillikus kép ez a vámpírok számára. Éreztem, ahogy a lány erei összepréselődtek, egyre kevesebb vért tudtam szívni, egyre nehezebben. Elhúztam a fejem, és letettem a karját a földre. Ő ezt észrevette, ám nem hagyta abba.

- Ne öld meg. –szólítottam meg. Abbahagyta, majd mély sóhaj kíséretében rám nézett.

- Az őrületbe kergetsz.

- Tudom. –biggyesztettem le a számat. Felkelt a földről, és óvatosan felhúzott engem is. Ajkaimról lassan lenyalta a vért, ami persze átcsapott egy finom csókba, majd besegített az ágyba. –Ne menj el. –szorítottam görcsösen a felsőjét. Fél percig csak szótlanul bámultunk egymás szemébe, majd lassan bólintott egyet. Lefeküdt az ágyra, én pedig mellkasához bújtam.

- Sajnálom. –szólalt meg egy nagyobb csönd után.

- Pontosan mit is? –néztem fel rá, pedig pontosan tudtam, hogy miért kért bocsánatot. Mégis ki akartam vele mondatni.

- Ezt. –nézett le rám. –Érd be ennyivel. –látott át a szitán.

- Hány elmebeteg exed van még?

- Nem tudok többről.

- Hol van most?

- A pincébe.

- Vigyél le. –ültem fel.

- Gyenge vagy még.

- Nem akarom megölni. –jelentettem ki, majd visszafeküdtem. –Leila megosztott velem pár emléket. Az a Kol, akit láttam sose jött volna el velem egy divatbemutatóra.

- Valóban?

- Úgy hiszem.

- Kíváncsi voltam. –közölte. –Az egyik pillanatban erős vagy, és pimasz. Aztán görcsös, és félénk. Látni akartam, hogy milyen, amikor a saját terepeden vagy. Igazán erőtejes voltál, és határozott. Uraltál mindent. Ezt kár lett volna kihagynom. Leila egészen más. Ő sokkal egyszerűbb, kiszámíthatóbb.

- Ezt el kellett volna mondanod neki, nem?

- Miért kellett volna? Élveztem vele akkor, de nem tartottam ezt fontosnak. Most se tartom.

- Értem. Szóval nem érdekel.

- Ne foglalkozz most ezzel. –simogatta meg a homlokomat.

- Mi lesz most? Miről beszéltetek kint?

- Ezzel pláne ne foglalkozz most. –annyira jól esett a simogatása, hogy könnyen álomba szenderültem. Mikor magamhoz tértem, ő már nem volt a szobában, ellenben valaki mással, aki oldalt a karosszékbe ült, és engem figyelt.

- Tudod elég beteg dolog alvó embereket nézni, Elijah. –ültem fel. Ő erre csak elmosolyodott, majd felkelt, és leült az ágyam szélére.

- Kol?

- Elmentek beszerezni pár dolgot.

- Mihez? Valaki árulja már el, hogy mi ez az egész?

- Az öcsém úgy gondolja, hogy gyenge vagy, ami igaz is, hiszen csak pár éve vagy vámpír. Ezen szeretne változtatni.

- És mégis hogy? –vágtam közbe.

- Folytatnám, ha megengednéd.

- Bocsánat.

- Ősi vámpírrá akar változtatni, és ehhez a segítségünket kérte.

- Mi van? Mégis hogy?

- Még mindig nem fejeztem be. Takara, kérlek.

- Bocsánat. –maradtam ismét csöndbe.

- Anyánk varázslatát akarja használni. Telihold van, így ebből elég nagy erőt lehetne meríteni. Találni kell olyan boszorkányokat, akik képesek az igeidőt átírni, és még sok egyéb dolog kell hozzá. Egy csúsztatás van csak benne. Te már vámpír vagy. Nem tudjuk, hogy felébredsz e a végén. Ez túl veszélyes szerintem, de Kol hajthatatlan és önző. Ennek a saját döntésednek kell lennie. Ezért meg kell kérdeznem. Mit érzel pontosan az öcsém iránt? –tette fel kertelés nélkül a kérdést. Annyira zavarba jöttem, hogy hirtelen nagyon melegem lett, és pirulni kezdtem.

- Elijah… -hebegtem. –Ezt hogy érted?

- Szerelmes vagy az öcsémbe? Bár azt hiszem, tudom a választ.

- Ezt honnan veszed? –próbáltam hárítani.

- Nem kell megjátszanod magadat. Egy neurotikus állapotban lévő vámpír megkínzott Kol miatt, és mondhatni rendes munkát végzett. Te mégis itt vagy a családi birtokunkon még mindig. Nem hibáztatlak, kérlek ne hidd ezt. Jó hatással vagy rá, ezt el kell ismernem. Soha nem láttam még ilyennek. Ez az őrült ötlete is csak ezt igazolja, bármennyire is vakmerő, és teljesen felesleges. Melletted megmutatkozott, hogy nincs még elveszve.

- Nem akartam soha kimondani, mert akkor annyira valóságos lesz, de igen, szeretem. Sajnálom, hogy senki más nem látja, hogy milyen is ő. Igazából még én sem látom mindig. Elég nehéz így elmagyaráznom a bátyámnak bármit is vele kapcsolatban.

- Kedvel téged. Nagyon is.

- Örülök, hogy ezt elmondtad nekem Elijah. Bár tőle kellene hallanom…

- Ezért fontos megkérdeznem, hogy átgondoltad-e ezt az egészet. Ha most úgy döntesz, hogy haza akarsz menni, akkor hazaviszlek. Hazaviszlek, és ígérem, hogy békén fog hagyni. Nem kell részt venned ebbe az őrületbe. Ha viszont maradsz, akkor hozzá kell szoknod, hogy egy Mikaelsonnak rengeteg ellensége van. Ha őt akarod, az ellenségeit is megkapod. –egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon, majd egyből odakaptam, hogy letöröljem.

- Köszönöm, tényleg. Sokat jelent ez. –törölgettem továbbra is a szememet. –Kaphatnék egy telefont?

- Persze. –felállt, és kivette a zsebéből a telefonját, majd átnyújtotta nekem. –Magadra hagylak. –mint becsukódott az ajtó, egyből barátnőm számát kezdtem tárcsázni.

- Igen? –szólt bele.

- Kuczi…–csuklott meg a hangom, majd belekezdtem. Negyed órán át csak beszéltem megállás nélkül, majd elhallgattam várva a tanácsot.

- Jézusom. –összegezte az egészet.

- Mi legyen?

- Bármennyire is szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de nem tudok segíteni. Ezt neked kell eldöntened, de szerintem tudod már. Nem lennél ott. És te… –kezdett el ő is szipogni. –ott vagy még mindig, és várod őt.

- Tudom, de olyan hihetetlen. Gondoltam valamit erről a világról, és olyan biztos voltam mindenben. Erre megjelent ő és már semmit se tudok.

- Szerintem ez egy jó dolog. –sírt. –Csak kérlek vigyázz magadra.

- Nem tőlem függ.

- Tudom, de akkor is. –hosszabb csöng következett. –Hívj, ha…ha felébredtél.

- Jó. Szia. –tettem le. Most egy másik számot ütöttem be, ám ott a hangposta kapcsolt be. –Szia Gary. Azért kereslek, hogy elmondjam… hogy szeretlek. Mostanában sok a nézeteltérés közöttünk, de tudom, hogy csak féltesz. Szeretném, ha tudnád, hogy egyáltalán nem haragszom vagy neheztelek már a múlt miatt. Nem haragszom, hogy átváltoztattál. Én túltettem magam rajta, tedd te is. Szeretném, ha boldog lennél, és nem akarom, hogy emészd magad feleslegesen. Nagyon, nagyon szeretlek, és köszönöm, hogy mindig ott vagy nekem. –lenyomtam a telefont, és visszadőltem a párnámra.