30. fejezet

- Ezért vagyok itt. –mosolygott lehengerlően, és kezét a fejem mellé a liftfalnak támasztotta. Elég nehezen jutottam szóhoz. Olyan erős vágyat éreztem, mint még soha. Ez is biztos az új énemnek köszönhető. Legszívesebben leállítottam volna a liftet, és azonnal nekiestem volna Kolnak. Már el is képzeltem, ahogy felrántom a szürke pólóját, és végigsimítom felsőtestét, de ajkaitól egy percre sem válnék el. –Szeretem nézni ezt az „imidzsedet”.

- Hát persze. –nyögtem. –Unatkozol, mi?

- Igen. –sóhajtott. –Meg ezért. –túrt bele a zsebébe, elővett egy gyűrűt, és odaadta. Ezüst volt, és a közepén egy szépen csiszolt lapis lazuli kővel. Nagyon aprólékos volt a mintája, egyszerűen gyönyörű volt. Tényleg egy rondaság volt az enyém ehhez képest.

- Köszönöm. –vettem le a régit, és felhúztam az újat.  Kol megrántotta a vállát, majd a lift szellőzőjét kezdte nézegetni a feje felett. Odahajoltam hozzá, és finoman megpusziltam az arcát. –Tényleg köszönöm. –mosolyogtam rá.

- Nincs mit. –nézett végig rajtam. A csengő jelezte, hogy a kívánt emeletre érkeztünk, eltávolodtam tőle, és kiléptem az ajtón. –Tetszik ez a szerelés. –súgta oda. –Olyan kegyetlen vagy benne. –csapott a fenekemre.

- Ezt fejezd be. –álltam meg, és ezt két fokkal agresszívebben mondtam a kelleténél, mire ő csak felnevetett. –Különben is, menj, vásárolj magadnak az útra. Vagy nem viszel semmit?

- De. Ráérek. Az ott nem a barát…nőd? –biccentett fejével Bence felé. Elég bunkó volt ez Koltól, mit ne mondjak.

- Á, itt vagy. –sietett oda hozzánk. –Akkor ebédelünk? –Szia. –köszönt Kolnak. Elindultunk hárman az étteremrészbe. –Ő is jön? –kérdezte halkan tőlem.

- Igen. –válaszolt Kol, hisz hallotta a kérdést.

- Igen? –fordultam felé.

- Miért, netán zavarok?

- Igen. –mondta Bence egyszerűen. Hű, de bátor ez a fiú.

- Pláne jövök. –vigyorgott. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele. Nem fog felidegesíteni. Ahogy végigsétáltunk az önkiszolgáló pultok mellett, hallottam egy-két lányt beszélni rólunk.

- Úristen, nézd milyen pasi.

- Mit ehet egy ilyen jégkirálynőn?

- Hogy mindig az ilyen nőké a legjobb.

- Ezek szerint vannak érzelmei? Te nyertél. –nevetgélt egy lány. Nem tudtam, most miért érdekelt a véleményük hirtelenjében. Nem is vagyok jégkirálynő!

- Érdekes. Jégkirálynő? –jegyzete meg Kol. Pontosan tudta, hogy ezen agyalok.

- Fogd be. –szóltam rá, majd elhuppantam egy üres asztalhoz. Bence követte a példámat, Kol viszont körülnézett az ételek között.

- Most komolyan velünk fog enni? –mérgelődött barátom.

- Most mit csináljak? Élvezi, hogy kellemetlen helyzetbe hozhat. Szerinted milyen nekem, hogy itt van. Róla beszélnek, én meg hallom. –mutattam idegesen a fülemhez.

- Ez mi? –kapta el a kezemet, mert észrevette az új gyűrűmet.

- Koltól kaptam. Napfénygyűrű.

- Ez most akkor valami nászút lesz Párizsba?

- Mi? Dehogy! Hülye vagy?

- Én? Hát új gyűrű, átváltoztatott, Párizs. Mire gondoljak?

- Ne erre.

- Most ti jártok?

- Mit tudom én!

- Mi az, hogy nem tudod? Miért nem kérdezed meg?

- Nem lenne kínos, bocsi járunk?

- Miért így nem kínos? –kérdezett vissza.

- Kicsit. –morogtam Kol pedig leült mellénk kezében egy áfonyás muffinnal.

- Ne érts félre, nincs veled bajom, de nincs valami dolgod? –kérdezte tőle Bence. Kol nyitotta volna a száját, hogy valami csípőset visszaszóljon, de ekkor csörgött a telefonom. Rutinos mozdulattal kikaptam a táskámból, és felvettem.

- Aha, igen. Jó. Most? Máris. –tettem le. –Nate most akarja tartani a főpróbát. –álltam fel.

- Mi? Most? –értetlenkedett Bence.

- Már felvitette a ruhákat. –igazítottam meg a blézerem. –Majd beszélünk. –tipegtem oda, és egy gyors puszit nyomtam a barátnőm fejére. –Ígérem, hogy felhívlak.

- Menj, te munkamániás. –Kol is felállt. –Örvendtem. –címezte neki.

- Hát még én. –biccentett fejével. Én gyors léptekkel el is indultam.

- Kol. Vigyázz rá. –kérte barátom. Ő nem válaszolt, gondolom valami pofát vágott, amire Bence felnevetett. Épp szálltam be a liftbe, ám Kol megtámasztotta az ajtót.

- Meg se vársz? –majszolta a muffin végét. Az ajtó becsukódott, mi pedig elindultunk felfelé.

- Ide tényleg nem jöhetsz be.

- Nincs számomra lehetetlen, azt hittem ezt már tudod.

- Eleget bosszantottál, most már elég legyen! –néztem rá dühösen. –Semmi izgalmas nincs számodra egy ruhapróbában, ezt te is tudod, csak kellemetlen helyzetbe akarsz hozni. Bosszantani akarsz. Elérted! Boldog vagy? –hadartam. Édesen felnevetett, majd megfogta az államat, és maga felé kezdett húzni. –És most azt hiszed, hogy egy csókkal mindent elintézhetsz, de tudd meg, hogy n… –némított el egy pillanat alatt ajkaival. Nem tudtam ellenállni neki, utat engedtem nyelvének, és hagytam, hogy azt tegye, amit akar. Mikor hallottuk a lift csengőjét, csak akkor váltunk szét. –Kérlek. –suttogtam neki, ám hiába. Ahogy kiszálltunk a liftből, egyből jobbra található a kis bemutatóterem, aminek üvegfalai vannak. Tömve volt ruhásállványokkal, két modellel, és pár tervezővel, na meg persze Nate. –Mennem kell, látod? –néztem rá hatalmas szemekkel.

- Elmegyek vásárolni. –adta be a derekát.

- Köszi, –intettem neki, és már mentem is volna, ám elkapott a karomnál fogva, és visszarántott. A lendülettől mellkasának ütköztem, és ajkaink találkoztak. Magához szorított, nem tudtam sehogy se kivergődni a karjai közül. Tudtam, hogy ezt nem azért csinálja, mert most el kell mennie. Ez nem búcsú volt. Ez egy aljas, gonosz tett, semmi más. Ezt vagy egy tucat ember látta most. Éreztem a csókunkban, hogy mosolyra húzta a száját. Mikor kellőképp megbizonyosodott arról, hogy a közönség ezt látta, elengedett. –Cseszd meg! –mondtam neki, majd tényleg otthagytam. Eredeti arcszínemet visszanyerve léptem be a bemutatóterembe.

- Nem, ez nem jó! Mint ha terhes lenne. –kiabált Nate. –És ez a szín…

- Ciklámen? –szóltam közbe.

- Szörnyű. –rázta meg a fejét. –Le vele. –sajnáltam szegény modellt, mert úgy néz ki, hogy sokszor fog ma még öltözni. Ránéztem az asszisztensre, aki egy röpke másodpercig megengedett magának felém egy gúnyos mosolyt.

- Anna. –szóltam hozzá hűvösen.

- Amber vagyok. –köszörülte meg a torkát.

- Biztosíthatom, hogy nem érdekel. Hol a kávém?

- Ó, elfelejtettem.

- Talán, ha dolgozna, és arra figyelne, ami a munkája, nem pedig billegetné magát, meg vigyorogna, akkor talán menne az az egyszerű feladat, amire kértem.

- Máris hozom. –indult ki riadtan az ajtón.

- Kegyetlen vagy. –nevetett Nate.

- Volt kitől tanuljam. –vontam meg a vállamat, és elkezdtem besegíteni a ruhaválasztásba. –Ez? –emeltem fel egy piros prada kabátot. Közben megérkezett a kávém is.

- Nem, egyszerűen túl nehéz. Komolyan mondom néha azzal kéne büntetni a tervezőket, hogy hordják a munkáikat. –intett le. –És ez? –vett ki egy fehér blúzt.

- Nem csináltuk meg tavaly júliusban? Chanellel? –kérdeztem vissza.

- Feldobjuk egy kalappal, meg vörös rúzzsal. –kezdte ráadni a lányra.

- Bubifrizura hozzá? –kérdeztem, mire heves bólogatásba kezdett. –Amber. –hívtam megint magamhoz a lányt. –Szeretném, ha összeszedne minden olyan pletykalapot, amibe megemlítettek a Nyitóbemutató kapcsán, valamint a mostani számunkat is szerezze meg. Tegye bele egy nagy borítékba, és rakja az asztalomra.

- Értettem.

- Nem kell visszajönnie ide. Intézze a dolgát. Ezt megoldom. –mutattam Natere. Az ajtóban még utána szóltam. –És ez mind legyen meg egy órán belül. Nem tudom, meddig maradok.

- Hova sietsz? –kérdezte Nate. Körülnéztem, és senki se velünk volt elfoglalva, így megkockáztattam.

- Párizsba küldesz, az új kollekciót Európai debütálása miatt. Jó lenne, ha anyagot keresnék a szeptemberi számhoz. –igéztem meg. Elismételte, amit mondtam, majd folytattuk a címlapfőpróbát. Ahhoz képest, hogy egy ilyen próba órákig is eltarthat hamar végeztünk. Pontosan 1 óra 46 perc alatt. Nate fejében pontosan meg volt az elképzelés. Egyszerű elegancia. Ahogy haladtam az asztalom felé, nevetgélést hallottam. Megtorpantam az ajtóban, és szerintem a szám is nyitva maradt. Kol az asztalomon kávét szürcsölt, körülötte pedig Amber, meg két másik lány, akik itt dolgoztak. –Zavarok? –szólaltam meg hűvösen, mire a három lány összerezzent, és szinte vigyázzba vágták magukat. –Nincs dolguk?

- De, bocsánat.

- Már itt sem vagyok. –sietett el a két másik lány, ám a kedves Ambernek esélye se volt, neki velem szemben van az asztala.

- Odatettem, amit kért. –mutogatott az asztal végébe.

- És hozott nekem kávét. –mosolygott Kol. –Hát nem kedves?

- Ó, de. Az. –felvettem a méretes, vaskos borítékot, majd a táskámért indultam. Amber megelőzött,é s félve adta a kezembe. Helyes, féljen is, mert most nagyon közel álltam ahhoz, hogy megöljem a másik két lánnyal együtt. Olyan intenzív volt ez az érzés is. Kimentem az üvegajtón, majd megnyomtam a lift gombját.

- Hát akkor, viszlát. –hallottam Kol hangját. Beszálltam a liftbe, ő utánam, és csendben álltunk egymás mellett. –Milyen volt?

- Hagyjál.

- Féltékeny vagy megint? –heccelt, amit én persze nem vettem észre.

- Nem vagyok féltékeny, hányszor kell elmondani neked? –kiabáltam. –Feszült vagyok a bátyám miatt. –jobbnak látta, ha nem szól hozzám, így csendben mentünk ki az épületből, beszálltunk a kocsiba, majd hogy továbbra ne beszélgessünk, bekapcsoltam a rádiót. Minden energiámmal a zenére koncentráltam, hogy lenyugodjak. Először dúdolni kezdtem a dalt, majd magamról megfeledkezve, már félhangosan énekelgettem. –I’m gonna swing from the chandelier, from the chandelier. I’m gonna live like tomorrow dosen’t exist…

- Meddig hisztizel még? Kezd unalmas lenni.

- Kol, értsd meg, hogy nem szándékosan csinálom. Legszívesebben feltéptem volna mindhárom lány torkát, nem érted? Nem tudom, hogy mi van velem. Érzem, hogy nehezen tudom magam irányítani.

- Még mindig nem szoktad meg, ennyi.

- Saját magam? Ugyan már. –nevettem fel gúnyosan. –Kikészülök saját magamtól.

- Tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire… –sóhajtott.

- Nem bírom elviselni magamat. –kiáltottam el magam egy kisebb csönd után.

- Nem csodálom. –kuncogott. Megérkeztünk a parkolóházba, kiszálltunk, és tempósan elindultunk a lakásom felé.

- Ez a te hibád.

- Dehogy.

- De! Te tetted ezt velem. A te hülye ötleted volt, ráadásul te csináltad meg! Te!

- Te is kellettél hozzá. –vonta meg a vállát. A lakásban az ajtó mellett ott volt Kol fekete bőröndje is. Tényleg vásárolt, bár fogalmam sincs, hogy sikerült neki rekordidő alatt. Míg átöltöztem egy kényelmesebb szerelésbe, addig ő taxit hívott. Az asztalnál ültem csöndbe, vártam, hátha bátyám megjön, és tudunk higgadtabban beszélni. Elővettem egy papírt és vadul írni kezdtem.

Sajnálom, hogy így váltunk el egymástól. Nem akartam neked fájdalmat okozni.  Önző dolog volt, amit cselekedtem, ha csak a te szemszögedet nézzük. Magamra kellett gondolnom. Sose gondoltam magamra, mindig fontosabb volt minden más. Egyszer megtehettem, úgy érzem. Tudom, hogy megígértem, hogy többet nem hozom fel az átváltozásunkat. Ezt most megszegem. Akkor a te részedről ez egy önző dolog volt. Főleg, amit anyával tettél. Ki is mondtad. Mégis megértettem, elfogadtam, megszerettem ezt. Mert neked jobb lett, és attól nekem is jobb lett. Együtt maradtunk, örökkön örökké. Most arra kérlek, hogy te is értsd meg, fogadd el (a megszeretés nem kötelező). Annyi éven át vártam valami olyan dologra, ami felpörget, és éltetni kezd. Nem tehetek róla, hogy pont ő váltja ki ezt belőlem. De nekem jó, nagyon is! Azt hiszem, boldog vagyok. Tudom, hogy már nem tartasz a húgodnak, de tudnod kell, hogy a bátyám vagy, és mindig az is maradsz. Én mindig Sommers leszek, nem pedig Mikaelson. Remélem, egyszer megértesz majd. –a levél végére már patakokba hullottak a könnyeim, összeáztatva a lap alját.

29. fejezet

- Sejtem, hogy fáj, de ez nem a jó megoldás számodra. –termett megint rajtam, én pedig ugyan azzal a hatalmas erővel löktem le magamról, de most rá is másztam. Ökölbe szorultak az ujjaim, ám ekkor megéreztem valamit. Kol illatát. Ez az illat felhozott bennem emlékeket. Mikor megszagoltam a barna pólóját, ami akkor volt rajtam, amikor először együtt voltunk, és reggel szó szerint szégyen-futottam. Aztán éreztem ezt az illatot a faházban, a tónál, mikor lesöpört mindent a konyhaszigetről, hogy azon lehessünk egymáséi. Végül pedig, amikor a bőröm nagy része hiányzott a testemről, és megkértem, hogy ne hagyjon egyedül. Odafeküdt mellém, én pedig megnyugodtam az ölelésében. Arcomon a düh jelei lassan eltűntek, és egy másik érzelem jelent meg rajta. A csalódottság. És mint azt mindannyian tudjuk, hogy ez az érzelem nem jár egyedül, de nem ám! Legjobb barátjával kézen fogva járnak mindenhova, a szomorúsággal. Ráhajtottam a fejemet Kol mellkasára, és nem érdekelt, hogy nem lát erősnek. Nem érdekelt jelen pillanat, hogy milyen képet döntök össze a fejével magamról. Lassan hátamra csúsztatta a kezeit, legurított magáról, közben felült. Odahúzott az ölébe, és semmit sem csinált, csak ott tartott. Nem simogatott, nem beszélt, csak tartott. Ahhoz képest, hogy mekkora fájdalmat éreztem, gyorsan megnyugodtam.

 - Mi az, hogy hozzátok tartozok?

- Ősi vámpír vagy. –adta a tömör választ.

- És?

- Mit kell még ezen magyarázni? –tárta szét a karjait.

- Miért nem szóltál, hogy van apró betűs rész? –suttogtam.

- Ha tudtál volna róla, másképp döntesz? –húzta fel egyik szemöldökét.

- Ágghhh…–morogtam. Most erre mit kellene válaszolnom? Nem, akkor is így döntöttem volna, mert elvakultan szerelmes vagyok. Viszont nem ekkora arccal jövök be a bátyámhoz, lehet meghúztam volna egy picit magam. Percek teltek el így, csöndben a földet bámultam, észre se vettem, hogy Kol kivett egy üveg gint a hűtőből, és a kanapén iszogatta. Le kell zárnom magamban ezt most. Ha tovább beszélek róla, csak rontok a helyzeten. Remélem tisztában van vele, hogy attól, mert most nem fogok erről beszélni, nem törődtem bele, és nem fogom kimondani, hogy Takara Mikaelson. A gondolata is kirázott, és nem a jó értelemben. Előkaptam a telefonomat, írtam egy SMS-t hogy holnap, ha törik ha szakad, Kuczi jöjjön be a szerkesztőségbe, hogy beszélhessek valami értelmes emberrel erről. –Mikor indul a gép? –kérdeztem.

- Holnap, illetve ma este. –nézett rám. Az éjszaka hátralévő részét külön töltöttük. Kol xboxozott Gary szobájába, rám sem nézve. Én pakoltam egy bőröndbe. Hajnali ötkor megszólalt a telefonom. Kuczi hívott.

- Te jó ég, normális vagy? Miért vagy ébren?

- Buliztunk, csak Bence szokásához híven kiütötte magát, és vigyázni kellett rá, mert ugye haza nem akart még menni. Most tettem be az ágyába. Itt vagyok nála. Mi ez a kétségbeejtő üzenet? –kérdezte, én pedig kimentem a fürdőbe, kinyitottam a kádba a vizet, hogy Kol ne halljon semmit, és beszélni kezdtem. Másfél órán keresztül csak erről beszélgettünk. Komolyan bűntudatom volt, hogy ennyi vizet kiengedtem. Mikor beültem a kádba, már Kucziról volt szó. Nagyon sikeres a banda az új arculattal, turnézni is mennek, és amire Kuzi a legboldogabb, hogy valami hatalmas magyar fesztiválra is mennek.

- De jó, hazai közönség, de mégse. Izgin hangzik.

- A legnagyobb álmom volt, hogy a Szigeten lépjünk fel, és sikerült! –ujjongott. Hamarosan letettük, mert el akartam indulni a munkába. Felvettem egy fekete feszülős kosztümszoknyát, hozzá egy krémszínű elegáns felsőt, a szoknya blézerét, kevés smink az arcomra, és már útra készen is voltam. Egy valami hiányzott már csak. Az a szemüveg, amit Bencétől kaptam. Kicsit hajaz egy hipszterszemüvegre, fekete, oldalt a szárain apró, fényes kövek futnak végig. Bence maga fúrta az apró, már-már szabad szemmel nem látható lyukakat, és ragasztotta be a kis köveket. Természetesen a szemüveg nem volt dioptriás. Óvatosan benyitottam Gary szobájába, ahol Kol az ágyon feküdt. Figyeltem egy rövid ideig, majd meghallottam, hogy szuszog. Mellette ott hevert az üres gines üveg is. A cipőmet a liftben felvéve azon tűnődtem, hogy mi volt ez a tegnap, akarom mondani, ma éjszaka. Miért nem kérdezett a hogylétemről? Nem is kellett volna kérdezni, csak ölelt volna át, de nem! Semmi ilyen. Bár, ha most visszagondolok erre, akkor mit kellett volna csinálnia, ami aranyos, de még belefér Kol stílusába? Ezt!

A munkahelyemen jó volt hallani a tűsarkú cipők kopogását. Kicsit hiányzott már. Ahogy végighaladtam a folyosón, a lányok igazgatni kezdték magukat, mosolyogtak, hatalmasat köszöntek.

- Jó reggelt. –nézett rám ijedten az asszisztens. Új volt, még nem találkoztam vele, de félt tőlem. Mit mondhattak neki rólam? Nem tőlem kellene félnie, hanem Natetől. Na jó, most hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, hogy fél tőlem… ő, és az iroda nagy része. Lehet nem kéne olyan felszegett állal sétálgatnom…

Biccentettem neki, majd a kabátomat átnyújtottam neki. –Nem vártuk ma be. –állt föl. –Szüksége van valamire?

- Hozzon egy dupla tejes kávét, sok habbal és két pumpa kókuszöntettel. –ültem le az asztalomhoz, és kivettem a fiókból a klaviatúrát.

- Azonnal. –bólogatott hevesen, majd továbbra is ott állt előttem.

- Gondoltam még ma. –néztem rá a szemüvegen felett.

- Igen is. –hagyott ott. Na pontosan ezt kéne befejeznem! De mit csináljak, nem tehetek róla, olyan jól esik, hogy ilyen reakciót váltok ki belőlük. Gépelni kezdtem, és ellenőriztem a bemutatók időpontjait.

- Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? –érkezett meg Nate is. –Azt hittem le leszel barnulva. –nézett végig rajtam.

- Nem ismersz? Olyat nem tudok. –mosolyogtam rá. –De miért is kellett volna?

- Gondoltam, ha már megléptél, akkor a tengerpartra. –intett a kezével, hogy menjek utána az irodájába. A kávém épp megérkezett, kivettem a lány kezéből, majd becsuktam magunk mögött az üvegajtót.

- Öt napra? Ugyan oda hetekre mennék.

- Az is igaz. –nyitott fel egy vaskos, nagyméretű borítékot. –Hol is csavarogtál?

- New Orleans.

- És ami fontosabb, kivel csavarogtál? –vigyorgott.

- Tudod te, látom az arcodon, hogy tudod. –álltam fel.

- Nos, tippjeim vannak. –egy mappát emelt ki a borítékból, és nézegetni kezdte. –Olvastad már, hogy mit írtak rólatok?

- Rólunk?

- A gyönyörű, barna hajú partneredről. Hogy is hívják?

- Kolra gondolsz?

- Kol, igen. Kol. Szóval, Kolról és rólad.

- Nem. Az új számot se olvastam még.

- Akkor nem lövöm le a poént. –kacsintott rám, majd válogatni kezdtünk a tervek közül, amik a mappába voltak. Néma csöndben eltelhetett így legalább fél óra mire megszólaltam.

- Ő. –emeltem fel egy vékony, agárarcú lány képét. –Ő legyen.

- Miért pont ő? Kapafogai vannak.

- Igen, de becsukhatja a száját. Képzeld el, ahogy az arcához emeli a luxusórát, finoman az ajkait hozzáérinti. Hidrogén szőkére csináljuk a haját. –kinyílt az ajtó, mi pedig felkaptuk a fejünket. Nem szokott kopogás nélkül kinyílni. Ki ilyen bátor?

- Ó. –szólalt meg Nate mosolyogva. Kol beljebb jött és rám mosolygott. Hogy jutott be? Megbeszéltük, hogy nem jön be a munkahelyemre, mert megzavar. Fél pillanat alatt olyan dühös lettem, hogy az nem igaz. Gyorsan meg kell tanulnom kontrollálni az érzelmeimet, mert így nem lesz jó.

- Te mit csinálsz itt? –kérdeztem.

- Nincs lehetetlen, nem igaz? –nevetett fel Nate. Ekkor főnökömre néztem, és küldtem neki egy, foglalkozz a modellekkel nézést. Ő észrevette, majd kissé zavartan nézegetni kezdte a lányt, akit kiválasztottam, én pedig kitartóan Kolt bámultam.

- Albínóknak akarod eladni a Marc Jacobs órát?

- Sötétlila rúzs! –le se vettem a szemem Kolról. –A porcelánbőr divat lett, és a kiálló arccsontja vékonnyá teszi. Úgyis csak az arca kell. A többinek körte feje van.

- Meggyőztél. –adta be a derekát.

- Ebédelek. –jelentettem ki indulatosan, majd elindultam Kol felé.

- Hiányoztál. –heccelt Kol a főnököm előtt. Megragadtam a dzsekiét és kihúztam az irodából. Mérgesen ránéztem, ám hatalmas barna szemeivel látványosan megpróbált levenni a lábamról.

- Ezt fejezd be.

- Mit?

- Ezt a nézést. –mutattam az arcára.

- Bocsánat, Ms. Sommers. –szólított meg az asszisztens. –Ebéd után megint hozzak kávét?

- Igen. –vakkantottam oda. Kol ránézett a lányra, majd egy észbontó mosoly kíséretével megszólalt.

- Kettőt. –rá is kacsintott. A lány a feje tetejéig elpirult, majd dadogva elsietett a közelünkből.

- Élvezed, hogy ezt váltod ki az emberekből? –tártam szét mérgesen a karjaimat.

- Persze. –vigyorgott. –Mindig ilyen undok vagy, amikor dolgozol?

- Fogalmazzunk úgy, hogy van egy imidzsem. –intettem, majd elindultunk a lift felé.

- Csak nem felidegesítettelek? –nevetett. Persze minden lány szemét éreztem magamon, vagyis inkább Kolon. A liftbe szótlanul szálltunk be, majd miután becsukódott az ajtó, Kol a falhoz nyomott, és megcsókolt.

- Ezért vagyok itt. –mosolygott lehengerlően, és kezét a fejem mellé a liftfalnak támasztotta. Elég nehezen jutottam szóhoz.

28. fejezet

- Ezt itt kell? –kérdeztem köszönés helyett.

- Neked is szia.

- Megbeszéltük, hogy ezt nem itt. –csattantam föl. Kol ott marad, én pedig közelebb mentem Garyhez.

- Ne haragudj, de nem tudtam, meddig is játszol az életeddel, mikor jössz rá, hogy idióta vagy, és mikor jössz haza. Ha élve hazajössz egyáltalán.

- Gary, fejezd be!

- Ó, kicsi Takara, még el se kezdtem. –nézett rám gúnyosan. –Gratulálok, nem ölted meg. Köszönöm. –futott át tekintete rólam Kolra, majd flegmán odavágta neki ezt. Kol csak gúnyosan elmosolyodott.

- Nem vagyok életveszélybe. Ezt komolyan mondom, hogy fejezd be!

- Most is abba vagy! Én is abba vagyok.

- Eddig tűrtem, de elég volt! Gary ez szánalmas! –kiabáltam rá dühösen.

- Annyira buta vagy és naiv. –nevetett rám Gary. Kezdtem egyre dühösebb lenni. Lassan minden porcikám remegni kezdett. Igyekeztem mély levegőket venni, kezemet pedig ökölbe szorítottam. –Mégis mit vársz tőlem? Eltűnsz, aztán közlöd, hogy jól vagy, de nem jössz haza, pedig kértem! Üzeneteket hagysz, meg sms-t küldesz? Nem is szoktál sms-t küldeni! Teljesen kifordultál magadból. Nézz már körül, aztán meglátod, hogy ki a szánalmas. –szerintem nem is vette tudomásul, hogy szavaival mennyire megbántott.

- Normális vagy?

- Megint megkérdem, mit vársz tőlem? Mindenben támogattalak, eddig, de ez már őrültség! Én vagyok a szemétláda, mert nem akarom, hogy meghalj? Oké, legyek én, de nem hagyom ezt. –nyúlt e kezemért, és megrántotta maga felé. Ekkor telt be a pohár. Ezt az agresszív mozdulatot már nem viseltem el. Ahogy odarántott, megragadtam a nyakát, és levágtam a földre. Hihetetlen energia, és erő szabadult fel bennem. Garynek esélye se volt. Ráugrottam, és a mellkasához akartam nyúlni. A szívéért. Kol ekkor termett mögöttem, és elkapta a karjaimat, felrántott, és a mellkasához szorította a hátamat.

- Ezért jöttem, látod? –suttogta nekem.

- Mi a fasz? Takara, mi van veled? –állt fel Gary. –Mióta vagy ilyen erős? –nézett végig rajtam. –Te most…most meg akartál ölni?

- Nem tudja még kontrollálni. Tekints rá úgy, mint egy újszülöttre. –válaszolt helyettem Kol, ugyanis beszélni se tudtam. Még a szám is remegett. Akkor remeg így, amikor az ember fázni szokott. De nekem a dühtől remegett. Igyekeztem visszanyerni a tudatállapotomat. A dühön kívül semmit sem láttam.

- Mit műveltél vele?

- Semmit, megmutattam, hogy mi is ő valójában. Na jó, nem semmit. Takara már olyan, mint Elijah vagy én.

- Ősi vámpír lett? Az lehetetlen.

- Nem lehetetlen, csak nehéz megcsinálni. –érezte, ahogy lenyugszom, így hát elengedett.

- Igaz ez? –nézett rám Gary.

- Igen. –válaszoltam nagyon halkan.

- Remélem minden kételyed elfoszlott felőlem. Ha meg akarnám ölni, nem garantáltam volna a biztonságát.

- Te bábot csináltál a húgomból?

- Bábot? Önálló akarata van. –magyarázta neki.

- Gary, én egyeztem bele ebbe.

- Nem tudtad, hogy sikerül-e igaz? Ezért volt az üzenet Takara? Ezért? –üvöltött rám. Szipogni kezdtem, de nem akartam sírni. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a sírást. Finoman bólintottam egyet, hogy jól gondolta.

- Szerettem volna, ha tudod… -motyogtam. Eddig tartott az erős, és magabiztos ősi vámpír szerepem. Eddig éreztem ennek magam. Újra az a szürke kislány lettem, aki akkor volt a legboldogabb, amikor eljött a városból, és minden megtakarított pénzét színes, márkás ruhákra költötte, hogy észrevegyék, és eltemesse a kisvárosi kudarcait. Minden apró neheztelésem felerősödött. Azok a kis múltbéli dolog, amikre nehezteltem, most akkorának tűntek, mint ha megbocsáthatatlan dolgok lennének. Kudarcok. Sose szerettek a lányok a suliba. Minden pénteken pizsama partikat rendeztek, ahová engem sose hívtak. A gimi első évében megpróbáltam barátkozni velük. Egyszerűen nem értettem szót velük. Teljesen más dolgok érdekeltek, foglalkoztattak, mint őket. Emlékszem, egyszer a suliból hazafelé menet megkérdezte tőlem az egyik lány, hogy mi a véleményem az új cipőjéről. Nem tetszett. Tudtam, hogy nem szép dolog ezt elmondani, de finoman a tudtára adtam, utána egyből bocsánatot is kértem. Azt mondta, hogy nem haragszik, ez is egy vélemény. Másnap, mikor odamentem a lányokhoz, nem álltak velem szóba. Nagyon bántott, hogy nem tudtam befogni akkor a számat, és komolyan bántam, hogy nem tetszett. Teltek a hetek, és már kezdtem megszokni, hogy egyedül ebédelek, egyedül megyek mindenhova, és hogy tesin engem választanak utoljára. Egyik nap az ebédlőbe mellém ült pár fiúosztálytársam. Megkérdezték, hogy vagyok, és elkezdtünk beszélgetni. Másnap is leültek hozzám. Nem kérdezték, hogy miért nem szeretnek a lányok, inkább rólam akartak többet tudni. Suli aztán elhívtak az erdőbe bandázni, filmezni. Együtt lógtunk. Aztán az egyik csütörtökön az egyik lány, Becky, odajött hozzám, és elhívott a pénteki pizsipartira. Nem értettem, hogy mi ért akarják, hogy menjek. Anya örült neki. Szerinte az a rendes, ha egy lány nem a fiúkkal bandázik, hanem körmöt lakkoznak, és tinifilmeket néznek becsavart hajjal. Rábeszélt, hogy biztos jó lesz, így hát elmentem. Nyájas fogadtatás után előkerült a házigazda szüleinek a vitrinkulcsa. Megszokott mozdulatokkal kivettek egy üveg vodkát, majd töltöttek mindenkinek. Nem egészen azok a dolgok történtek, amikről anya beszélt. Megittam, és borzasztó volt. Ekkor ittam először vodkát. Kaptam még egyet, persze egyből a fejembe szállt. Természetesen a lányok hamar rátértek arra, amiért hívtak. Több fiú is tetszett nekik, róluk szerettek volna többet tudni. Nem akartam elmondani nekik, nem akartam kibeszélni őket. Nehézkesen beszéltem az alkohol miatt, ők pedig agresszíven reagáltak, szintén a pia miatt. Becky meg is lökött, én pedig elestem, és bevertem a fejemet. Vérzett. Sírni kezdtem, és mezítláb kifutottam a házból. Hallottam, ahogy kiabáltak, de én csak futottam. Nem éreztem a hideget. A Grill előtt szó szerint belefutottam a bátyámba. Rám adta a kabátját, én pedig gyorsan elhadartam neki, hogy mi történt. Nagyon ideges lett, de uralkodott magán. Nem akart ennél is jobban megijeszteni. Átölelt, és magához szorított. Életemben nem esett még ennyire jól ölelés. Akárhányszor rá gondolok erre a szóra, hogy ölelés, ez jut eszembe. Ez az ölelés. Gary is és a két haverja is el akart menni a lányokhoz. Utána már azért sírtam, mert a bátyám estéjét is tönkretettem. Nem akartam balhét, így se szerettek a lányok, hát még ha kiderülne mi történt. Fázni kezdtem, ekkor kaptam észbe, hogy cipő sincs a lábamon. Gary a hátára vett, és elmentünk a cuccaimért. Nem nagyon emlékszem mi is történt. Kiabáltak, könyörögtek a lányok, hogy ne köpjük be őket. Kiadták a ruháimat, majd megint üvöltöztek. Végül Gary hazacsempészett, a legnagyobb csendben és titokban lezuhanyoztatott, majd a szobájában aludtam. Semmit sem segített a forró fürdő, annyira vacogtam egész éjszaka, hogy Gary komolyan aggódott. Másnap persze nagyon beteg lettem, több mint egy hetet otthon is voltam. Anya nem értette, hogy miért aludtam otthon, miért jöttem el, miért lettem ennyire beteg, és miért vérzik a fejem. Gary megnyugtatta, hogy semmi komoly nem történt, ő hozott haza, elestem, és biztos legyengült az immunrendszerem, mert kevés gyümölcsöt eszem. Szerencsétlenségemre anyám utána állandóan mindenféle vitaminokkal tömött, mondván, hogy hajlamos vagyok ennyire lebetegedni. A lányok úgy tettek, mint ha meg sem történt volna ez az egész. Maximum még csúnyábban néztek rám. Igazából örülök, hogy az a péntek este megtörtént. Komolyan! Ott fogtam először divatlapot a kezemben. Rákerestem utána a neten, és teljesen elvarázsolt. Sok pénzért megrendeltem ezeket a lapokat, bújtam őket folyton. Ebben voltam igazán önmagam. Minden vágyam egy Louis Vuitton táska volt. Persze ennyi pénzem nem volt. Meg is lepődtem, hogy pár év múlva, amikor Gary már Atlantában lakott, kaptam tőle egyet. Azt mondta, hogy ne kérdezzem, miből van, van és kész. Természetesen ezek után minden lány jobban utált. Bármint csináltam, olaj volt a tűzre! Ekkor mondjuk már nem érdekeltek, végzős voltam. Sokat jelentett nekem az a táska, azóta persze rengeteg táskát vettem, de mindig is ez marad a kedvencem. Annyi mindent átéltem Garyvel. Bármi történt, ő ott volt nekem. Ott volt, és védelmezett. Ezért fáj ennyire, ami most történik köztünk. Felnőttem. El kell fogadnia. Fáj, hogy meg se akar érteni. Végig sem akar hallgatni, esélyem sincs mesélni neki Kolról, hogy nem olyan, amilyennek tűnik.

- Ez őrültség. Erre feltétlenül szükséged volt? –nézett Kolra kitartóan bátyám.

- Netán zavar, hogy a húgod erősebb lett nálad? Amúgy meg, ismerhetnéd annyira, hogy tudd, állandóan bajba keveri magát. Nem a dadája vagyok, hogy folyton megmentsem. Most legalább meg tudja magát védeni. –nem volt több kérdése. Megértette a lényeget. Tudta ő is, hogy a többi kérdést felesleges feltennie. Miért? Hogyan? Mi okból? Rám nézett, majd szánóan végigmért.

- Szóval Mikaelson lettél. Gratulálok.

- Mi? –kérdeztem vissza.

- Igen. Innentől kezdve hozzánk tartozik. –közölte Kol nyugodt hangján. Tessék? Ezt velem elfelejtették közölni.

- Tessék? –néztem most Kolra.

- Választottál. Őket választottad. –mondta tovább bátyám, de nem is inkább nekem szánta. Magának mondta ki hangosan, hátha azzal előbb felfogja. –Neked nem ért semmit az eddigi életed?

- Félreérted.

- Dehogy értem. Gratulálok az új családodhoz.

- Gary, ne csináld ezt. –kértem, majd elindultam felé.

- Ne gyere közelebb. –utasított el. Felvette a kabátját, majd odaszólt. –Holnapra remélem nem lesztek már itt.

- Gary! –rökönyödtem meg.

- Nézd, nem fogom végignézni, ahogy megöleted magad. Eddig próbálkoztam, de már nem ér ennyit az egész. A húgomért elmennék bármeddig, de már rád sem ismerlek. Te már nem az a lány vagy. –beszállt a liftbe, majd elment. Szótlanul, magam elé bámulva álltam. Próbáltam feldolgozni az előbbit, de nem ment.

- Ez egész jól ment. –jegyezte meg Kol.

- Jól? Normális vagy? Áruld már el, hogy mi volt ebbe a jó?

- Nem ölted meg. –vonta meg a vállát.

- Kedvem lenne. –morogtam. Kol hangosan felnevetett rajtam. –Fejezd be! –kiabáltam rá. Minden testrészem megfagyott. Elnehezültem, és a földre rogytam. Könnyeim patakokban kezdtek folyni az arcomról. Apró remegés lett úrrá rajtam, ami csak erősödött és erősödött, mint valami roham. Az egész testem látványosan remegett, én pedig gondolkozni se voltam képes. Folyton pörgött az előző jelenet a fejemben, mint valami film. A bátyám, akit a világon a legjobban szerettem. A legkedvesebb személy a földön elutasított engem. Tehetetlen vagyok. Nem akarok létezni. Fáj! Fáj érezni. Megszakadt a szívem, és gyűlölök érezni. Kol nyilván ezt észrevette, hisz mellettem állt.

- Takara, ugye nem kapcsolsz ki? –hajolt le hozzám. –Erre végképp nem vagy kész. –ért hozzám, de ellöktem. –Nincs rá szó, hogy mennyire meg fogod bánni. –nyúlt hozzám erővel, lefogott. Meg se hallottam a szavait, hatalmas erővel hátravágtam a padlóra, rámorogtam, mint valami veszett állat, ő pedig csak nézett. Barna szemeit le sem vette rólam, és szinte belém látott. –Sejtem, hogy fáj, de ez nem a jó megoldás számodra. –termett megint rajtam, én pedig ugyan azzal a hatalmas erővel löktem le magamról, de most rá is másztam. Ökölbe szorultak az ujjaim, ám ekkor megéreztem valamit. Kol illatát.