16. fejezet

- Húgi. –nézett be az ajtón Kol. Ha lehet, ennél is jobban ledöbbentem. Sok érzelem futott át az agyamon. Gyűlölöm, mert eltörte a nyakam. Félek tőle, mert meg akart ölni, és tudom, hogy képes lenne megölni. De mindezek mellett, hiányzott az ajka, a két barna szeme, a mosolya, mindene.

Eszembe jutott, hogy mennyit agyaltam New Yorkba Kuczival és Bencével róla. A hosszú beszélgetések, amelyek során beláttatták velem, hogy igen is érzek iránta valamit, hiába tagadom. Ahogy ott állt az ajtóba, nem tudtam tagadni tovább. Minden porcikámmal kívántam őt, a közelében akartam lenni, odasimulni hozzá, átölelni a nyakát. Most, hogy itt van előttem, egy zöld szövetkabátban, furcsán fésült hajjal, megvadultam. Vadítóan nézett ki. Gyönyörű volt, és szexi. A lélegzetemet visszafojtva ültem ott, ugyanabban a riadt testhelyzetben, ahogy eddig. –Nézzenek oda, te még Klausnál is gonoszabb vagy. –hangjából kicsengett az elismerés. Végignézett rajtam, majd ennél is jobban elmosolyodott. Továbbra se bírtam megszólalni, csak bámultam őt.

- Kol, végre. Elhoztad, amit kértem? –kérdezte testvére. Kol eltűnt egy pillanatig, majd egy magas férfit lökött be az ajtón. Rebekah elindult feléjük, Kol is közelebb jött. Végre kifújtam a levegőt. –Biztosan te vagy Shane. –mosolygott rá a szőke vámpírlány. Kol le sem vette rólam a szemét. Csak mosolygott rám, azzal a csibészes mosolyával, ahogy mindig is szokott. –Meg ne merjetek mozdulni innen. –nézett ránk húga ördögi vigyorral, majd kimentek mind a hárman az ajtón.

- Ő az a tag, akiről meséltél? Aki segít Bonnienak? –néztem Stefanra.

- Igen.

- Takara. –szólított meg Elena. –Nézd…

- Ne, Elena. Ugyan kérlek, nekem ne magyarázkodj.

- Az unokatestvéred vagyok.

- Attól még nem kell mindenben igazat adnom neked.

- De…

- Elég. –emeltem fel a kezem. Ajtónyitást hallottam. Rebekah tért vissza közénk Tylorral. Gonoszan rávigyorgott a hibridre, majd megszólalt. –Azt akarom, hogy változz át. Még hozzá most. És ti. –nézett ránk. –Nem mehettek ki az iskola épületéből. –hagyott ott bennünket. Síri csendben ültünk. Patakokban kezdtek hullani a könnyeim, mikor az agyam felfogta, hogy mi fog történni.

- Tudom kezelni. –mondta Tylor, de az egyik csontja eltört. Elkezdődött az átváltozás. Mind felpattantunk az asztaltól. Hipersebességgel kifutottam a könyvtárból, de hogy hova futottam, azt nem tudnám megmondani. Csal el. El minél messzebb tőlük. Éreztem, ahogy az idegszálaim elszakadtak. Csak futottam, mint egy őrült. Nem akartam meghalni. Élni akartam. Eszembe jutott bátyám, és Kucziék. Szeretem az életet, élni akarok. Homályosan láttam a könnyeimtől. Egyszer csak beleütköztem valamibe, vagyis inkább valakibe. Riadtan felkaptam a fejemet. A könnyeimen keresztül láttam, hogy Kol volt az. Végigsimította az arcomat.

- Engedj, engedj! –tört ki belőlem. –Élni akarok! – szinte hisztérikussá vált a hangom. Hadarni kezdtem. –Tylor átváltozott. Nem mehetek ki. –az egész testem remegni kezdett. –Engedj, engedj már! Meg vagyok igézve! –zokogtam kiabálva. Erősen megszorított a karomnál, sőt picit feljebb is emelt a talajtól. Egyáltalán nem éreztem fájdalmat, pedig elég erősen szorított. Még mindig remegtem.

- Nyugalom. –szólt hozzám, majd egy pillanat múlva törött nyakkal feküdtem a földön.

Mikor magamhoz tértem, egy ágyon feküdtem. Eszembe jutott a könyvtár, Rebekah, Kol, és Tyler. Szinte felugrottam az ágyról. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de annyi biztos volt, hogy nem az iskolában. Ettől az észrevételtől picit megnyugodtam. Kinyitottam a szoba ajtaját, kimentem, majd lejöttem a lépcsőn. Egy faházban voltam. Hasonló építésű, mint a családi nyaralónk. Az egyik oldalon üvegfal volt, ami a tóra nézett. Rögtön felismerem ezt a tavat. Léptem még két lépést előre bátortalanul, és hallottam, hogy valaki mozog mögöttem. Odakaptam a fejemet, ő volt az. Ott állt egy szürke pulóverben, és engem nézett. Hirtelen előttem termett, és az állam alá nyúlt. –Ne néz már olyan riadtan.

- Hol vagyunk? –suttogtam.

- Azt hittem, már rájöttél.

- Pontosabban, hol vagyunk?

- Megigéztem az itt lakókat. –válaszára sóhajtottam egy hatalmasat. Ezzel a sóhajjal az összes feszültség távozott a testemből. Biztonságban vagyok. Ráadásul ő helyezett biztonságba.

- De megigézett, hogy ne… –nyeltem egy hatalmasat. –Ne tudjak eljönni.

- Kitört nyakkal már mindegy volt. –mosolygott tündérien.

- Ez már a második. –köszörültem meg a torkom. Próbáltam visszarázódni a szerepembe. A szerepbe, amit eddig mutattam neki. Felnevetett. –Második alkalommal törted ki a nyakamat. Ezt mégis hogy képzelted? –találtam meg a hangomat végre.

- Már vártam. –vigyorgott. –Azt hittem ilyen riadt maradsz.

- Nem vagyok riadt.

- Nem láttad magad tegnap.

- Miért hoztál el?

- Olyan aranyosan ültél ott az asztalnál, mint egy félénk tapsifüles.

- Miért hoztál magaddal?

- Azt hittem egy egyértelmű, szórakoztatsz.

- Egy játék vagyok neked.

- Ezt te mondtad a múltkor is magadra, nem én.

- Igazad van, te jobb vagy. Elvittél vacsorázni, majd kitörted a nyakam. Sokkal jobb. –csattantam föl. Végre visszatért teljesen a hangomba az élet. Ezt ő is észrevette, hiszen hatalmas mosolyra húzta a száját. –Mit akarsz most csinálni?

- Megölöm a bátyám újszülött vámpírjait a bárban.

- Velem mit akarsz? –hangsúlyoztam ki a velem szót.

- Semmit. Azt csinálsz, amit akarsz.

- Mégis elhoztál valami miatt. –mentem oda a konyhaszigethez, és rátámaszkodtam.

- Kár lett volna, a helyes kis pofidért, mert…

- Szórakoztatlak. –vágtam közbe unottan.

- Pontosan.

- Miért nem akarod megtalálni a gyógyírt? –előttem termett.

- Nem tartozik rád. –felelte hűvösen. –Megmentettelek. Inkább arról beszélj, hogy mit kapok cserébe? –kérdezte pajkosan, közben pedig keze a fenekemre tapadt.

- Hőstettekért, nem kérünk cserébe semmit. –feleltem. Közel hajolt, nagyon közel. Pár cm-re megállt az ajkaimtól. Mély levegőt vettem, majd én tettem meg az utolsó centimétereket, és ajkára tapasztottam az enyémet. Kezeimmel a hajába túrtam erősen, testemmel hozzásimultam. Szinte felfaltam őt.

- Azt hittem, nem jövünk ki jól. –vigyorgott.

- Én is. –vontam meg a vállamat, majd elengedtem a nyakát. –Hol a telefonom?

- Már válaszoltam a barátnődnek. –túrt bele a hajába. –Holnap fotózásod lesz.

- Mi vagy te, a titkárnőm?

- Miért nem akartál énekelni abban a bandában?

- Te erről honnan tudsz?

- Jaj, ne legyél már ilyen naiv. –nevetett fel hangosan. –Attól, hogy kitörtem a nyakadat, és felszívódtam, még néha rád néztem.

- Te kémkedtél?

- Csak kíváncsi voltam, hogy mit csinálsz. Hogy mennyire sikerült kiszabadulnod a bűvkörömből.

- Na de kérlek. –fintorogtam.

- A barátnőddel sokat beszéltél rólam.

- Miért érdekel, hogy mi van velem?

- Sok a felesleges kérdés. –ragadta meg a tarkóm, és vadul csókolni kezdett. A pólóm alá nyúlt, és feltolta, míg én a gatyájához nyúltam, és villámgyorsan letoltam róla. Egy határozott mozdulattal lesöpört mindent a konyhaszigetről. A tányérok hatalmas csörrenéssel törtek szét a földön, a gyümölcsöstálból kirepültek a gyümölcsök. Megmarkolta két kezével a csípőm, és feltett a pultra. Lehúzta a gatyámat, én pedig levettem a pólómat, és a melltartómat. Mire végeztem, már ő is csak egy bokszerben volt. Rám mászott, és folytattuk a csókcsatát. Ajkaim a nyakára vándoroltak, amit szívni kezdtem. Annyira kívántam őt, hogy szavakba nem lehet azt önteni. Kezével belemarkolt a hajamba, hátrahúzta, és nem túl erősen a nyakamba harapott. Adottságaimat kihasználva, fél pillanat alatt felé kerültem. Két kezét a feje fölé szorítottam, majd ajkammal lefelé haladtam a kulcscsontjától. Felnyögött, majd hirtelen azon kaptam magam, hogy a falhoz nyom. Felpréselt, erősen fogott, közben csókolt. Egyik kezemmel benyúltam a bokszerébe, erre ő beleharapott az alsó ajkamba, majd húzni kezdte. Felszisszentem. Éreztem, ahogy mosolyra húzta a száját. Megszabadultunk az utolsó ruhadaraboktól, amik elválasztottak egymástól. Felkapott és újra a konyhaszigetnek döntött. Vadul megragadta a bal combomat, és magához húzott. Két kezemmel a vállába kapaszkodtam, és belenyögtem a csókba. Mozogni kezdett ütemesen, két kezével a pulton támaszkodott, én pedig erősen magamhoz szorítottam. Nem sokkal később ismét felfektetett a pultra, és rajtam termett. Így folytattuk. Lábammal átkaroltam a derekát, hogy a csípőmet feljebb tudjam tolni. Nem lassítottunk. Éreztem, ahogy izzadni kezd. A teste egyre forróbb volt, de az enyém is. Egyik kezemmel a hajába kezdtem turkáltam. Lassanként mindkettőnknek megjött a hangja. Próbáltam ismét kihasználni az adottságaimat, megint fordultam vele, ám nem hagyta magát. Se perc alatt visszakerültem alulra. Irányítani akart, és ezt persze egy percig se bántam. Nem kellett már sok egyikünknek sem, így hamarosan újra éreztem, immár negyedszerre vele, az orgazmus izzadt gyönyörét. Jó lehet, hogy gáz vagyok, mert számolom…

Körmeimet húsába vájtam, mire, hangosan felszisszent, de nem hagyta abba. Ő is elélvezett, és lihegve dőlt rám. Karjaim még mindig átölelték nyakát, egy pillanatra sem elengedve. Egy kósza tincset simított a fülem mögé, rám mosolygott, majd lemászott rólam. Felültem, és a felsőm után kaptam. Gyorsan magamra húztam, és lecsúsztam a konyhapultról. Felkaptam a bugyim és abba is belebújtam. Ő is hasonlóképpen cselekedett. Az alsója és a farmere visszakerült rá. –Mandy. –szólalt fel hangosan.

- Igen? –jelent meg egy középkorú, szőke nő. Gyanítottam, hogy ő az egyik nyaraló, akit Kol igézett meg. Ránéztem az említettre, akin már farmer volt.

- Nem vagy éhes? –mosolygott rám Kol, és biccentett Mandy felé.

- Attól függ, mire. –mosolyodtam el angyalian. Felhúzta egyik szemöldökét, szemeiben játékos fény csillogott. Villámgyorsan előttem teremtem, és két ujjammal belekapaszkodtam a farmernadrág szárába.

- Mandy –szólította megint meg. –Tegyél rendet a konyhába, aztán menj vissza a szobába, és maradj ott, amíg nem hívlak.

- Értem.

- Nem szép dolog, amit teszel.

- Ne kezd.

- Tudom, te ilyen vagy. –néztem bele mélyen a szemébe. Erősen megmarkolta a derekamat, és felemelt. Újra átkulcsoltam lábaimmal a derekát.

- Ilyen. –súgta a számba. –Ott tartottunk, hogy éhes vagy. –beletúrtam a hajába.

- Ott. –vigyorogtam rá, majd megcsókoltam. Nekinyomott a lépcső melletti falnak, és vadul csókolt tovább. A következő pillanatban már a lépcső tetején voltunk, aztán meg abban a szobában, ahol felkeltem. Letett az ágyra, és megszabadított attól a pár ruhadarabtól, ami rajtam volt. Mosolyogva visszamászott rám, megcsókolt, majd folytattuk tovább, ahol abbahagytuk.

Annyira fáradtnak éreztem magam, az egész napi stressztől, és az ágytornától, hogy el is aludtam. Mielőtt becsuktam a szemem, ő szótlanul engem nézett. Nem szólt semmit, nem csinált semmit, csak nézett. Mikor magamhoz tértem, egyedül voltam újfent. Visszavettem a felsőm, a bugyim, és lementem a földszintre. Az asztalra volt hajtogatva a többi ruhám, úgyhogy azokba is belebújtam, majd sóhajtottam egy hatalmasat.

15. fejezet

- Komolyan mondom, hogy nem foglak sehova se elengedni.

- Elena miatt volt. –morogtam.

- Meddig fogsz rá haragudni?

- Amíg jónak látom. –vonultam be a szobámba. A következő hetek eléggé összemosódtak, hisz sokat kellett dolgoznom. Egyik este, arra értem haza, hogy a konyhapulton bátyám telefonja csörgött. Vártam egy picit, körbenéztem, de még mindig nem jelent meg. Lassan a készülékhez nyúltam, ami még mindig kitartóan csörgött, és felvettem.

- Gary. –sírt fel a vonal másik végén Elena.

- Nem tudom, hol van. Nincs itt. –szóltam bele. –Mi a baj? Miért sírsz?

- Takara… –sírt tovább unokatestvérem.

- Mi a baj? –ültem le a kanapén, mert tudtam ez egy hosszú beszélgetés lesz. Jól gondoltam. Elena vámpírrá változott. Még mindig nehezteltem rá, de ezek után ezt félre kellett tennem. Tudtam, hogy semmi pénzért nem akart volna vámpír lenni. Próbáltam megnyugtatni kisebb-nagyobb sikerrel, majd egy óra után letettük. Mivel bátyám még sehol se volt, úgy gondoltam megvárom egy üveg bor mellett. Két óra múlva még mindig egyedül ültem a kanapén, csak annyi változott, hogy az üveg üres lett, én meg idegesebb. Rá egy órával megcsörrent a telefonom, felkaptam, és beleszóltam. –Halló?

- Nem megyek haza. –mondta bátyám.

- Komolyan? Feltűnt, hogy több mint három órája sehol se vagy. Hol vagy? Miért nem vitted a telefonod? Miért nem szóltál? Kezdtem aggódni…

- Nyugi, Elenánál vagyok.

- Hogy kerülsz oda?

- Levezettem. Damon hívott, én pedig egyből indultam.

- Hogy van?

- Rosszul. Folyamatosan sír. Damon Stefant hibáztatja.

- Uuuu…

- Itt maradok pár napot.

- Rendben.

- Na, feküdj le, mert késő van.

- Jó éjt. –tettem le. Amint a dohányzó asztalra tettem a készüléket, minden erőm elhagyott. Végignyúltam a kanapén, és elaludtam. A következő hetekben minden nap telefonáltam Stefannal. Bátyám másfél hét után jött csak haza, és megkért, hogy keressem fel gyakrabban telefonon Elenát. Épp ebédszünetem volt, és a munkahelyem kantinjában elővettem a telefont, hogy Stefan felől érdeklődjek. Kicsöngött, ő pedig felvette.

- Napi Takara. –szólt bele.

- Zavarlak?

- Nem, dehogy. –hallottam a hangján, hogy nem a megszokott.

- Mesélj, miért van olyan érzésem, hogy ha ember lennél, akkor felvágnád az ereidet pár rock balladára?

- Miből gondolod, hogy ezt tenném? –hallottam hangján, hogy elmosolyodott.

- Belőled indultam ki. –válaszoltam.

- Elena lefeküdt Damonnel. –mondta ki kertelés nélkül, nekem meg majdnem torkomon akadt a salátám.

- Hogy mit csinált? –kérdeztem vissza, ő pedig belekezdett a történtbe. Megígértem neki, hogy megbeszélem a bátyámmal, és meglátogatom őt. Onnan tudtam, hogy fontos lenne neki, hogy nem ellenkezett. Felajánlottam, és egyből mondta, hogy jó. Otthon beadagoltam Garynek, hogy két napra elmegyek Stefanhoz, és az okot is elmondtam. Igazából ő is tudta, hogy nem tud visszatartani, már csak azért sem, mert Miamiban lesz. Beadagoltam apránként a főnökömnek is, hogy elmegyek. Jó, megigéztem, de az majdnem ugyan az, nem?

- Persze, menj csak. –bólintott.

- De csak pár napról van szó. –néztem a szemébe kitartóan. –A lapzárta előtt visszajövök.

- A lapzárta előtt visszajössz.

- Remek. –mosolyodtam el angyalian, majd pakolászni kezdtem az irodájában lévő kifutódarabok közt.

- Várod már a fotózást? –kérdezte hosszabb szünet után.

- Milyen fotózást?

- Nem szóltak neked?

- Nem. –ráztam meg a fejemet.

- Fantasztikus. –állt fel és az ajtóig elsétálva, kiszólt a titkárnőjének. –Rose, kérlek, nézd meg, hogy kinek kellett volna körbehívnia az illetékeseket az új fotózás miatt.

- Azonnal. –hallottam a nő hangját. Fél percen belül meg is lett a delikvens.

- Most pedig bocsásd el, kérlek. –utasította nyugodt hangján Nate, majd visszasétált a helyére és leült.

- Ez túlzás, nem? –húztam fel egyik szemöldökömet.

- Miért lenne az? Nem végezte a dolgát.

- Csak egy hívást vétett el, és időben kiderült.

- Azt akarom, hogy a lapnál minden tökéletesen menjen. Nem akarok elmulasztott hívásokat. Semmi elmulasztott dolgot. –vette fel a szemüvegét, és belekezdett valami cikk olvasásába.

- Azért azt elárulod, hogy milyen fotózásról van szó? –álltam még mindig ott, mint egy kőszobor.

- Ja, persze. –nézett vissza rám. –A három legsikeresebb cikk szerkesztőjének szentelünk két oldalt a Divathét miatt.

- És én lennék az egyik? –csillant fel a szemem.

- A statisztikák szerint igen. Te, Pete, és Matt. Mivel voltam olyan kegyes, és megengedtem, hogy elmenj pár napra, vedd fel a riporterrel a kapcsolatot, és adj neki interjút. –Rose megadta a címet, és a fotózás dátumát is. Azonnal telefonáltam, és az ebédszünetemben már interjút is adtam. Olyan boldog voltam a cikk miatt, hogy majd kicsattantam. Természetesen el tudtam intézni, hogy Bence ékszerei kerüljenek be a lapba, így ő is ott lesz. Egy szem barátnőm is örült a hírnek, ám mikor elmeséltem, hogy hova megyek, jönni akart.

- Damon miatt akarsz?

- Nem, már nem érdekel.

- Most őszinte vagy?

- Igen. Tetszett a városka, mennék veled szívesen, és van még egy hely a kurva kocsidban, nem igaz? –mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Este hatkor találkozunk nálam, aztán pedig a kurva kocsimmal indulunk.

- Remek. Alig várom a kurva kocsiutat.

- Elég a kurvázásból. –nevettem fel. –Akkor este. Puszi. –raktuk le. Otthon összepakoltam pár cuccot, majd pontban hatkor Kuczi is megérkezett. Szeretek éjszaka vezetni, magam sem tudom, hogy miért. Rekordidő alatt oda értünk, hiszen száguldoztam egy picit. Ez alkalommal Kuczi is a Salvatore házba aludhatott. Az első dolgom az volt, hogy szorosan magamhoz öleltem Stefant. Láttam rajta, hogy sokat jelent neki, hogy idejöttem, így az egész estét hárman átbeszéltük pár üveg alkohol társaságában. Másnap délutánig aludtunk hárman egy franciaágyban, majd felkelve folytattuk, amit abbahagytunk. Estetájban Damon nyitott be az ajtón.

- Itt meg mi folyik? Hol vannak a kedvenc Bourbonjaim?

- Drága Damon. –tántorogtam elé részegen. –Kérlek, megtennéd, hogy nem rontod a jelenléteddel a bulit?

- Milyen buliról beszélsz? Három részeg sorsát sajnáló élőlényt látok.

- Én nem sajnálom magam. –tette fel a kezét Kuczi.

- Én sem sajnálom magam. Én az unokatestvéremet sajnálom, mert egy idióta. –támaszkodtam meg az ajtókeretben. –Na, szia. –löktem ki, és rávágtam az ajtót. –Sajnáljuk magunkat tovább. –kiáltottam fel nevetve, majd az ágyra ugrottam, ahonnét lecsúsztam a földre.

- Jól vagy? –nyújtotta Stefan a kezét, hogy felsegítsen.

- Innét már nincs lejjebb. –fogadtam el a kezét, és magamra rántottam. Mindketten felnevettünk, ő pedig legördült rólam.

- Ti miért nem jártok? –könyökölt fel Kuczi.

- Stefan túl jó hozzám. –visítottam a röhögéstől.

- Neki valaki olyan kell, aki mellé életbiztosítást kell kötni. –bökött meg Stefan.

- Mondjuk egy ősi vámpír? –nevetett barátnőm.

- Mondjuk. –biccentett.

- Na jó, elég lesz. –kiáltottam fel. –Itt vagyok én is, feltűnt?

- Nincs igazunk? –nézett rám Stefan.

- De, csak sehol sem látom az ősi vámpíromat.

- Van még két másik.

- Hülye. –bokszoltam bele a vállába.

- Ez csak egy ajánlat. –mászott vissza az ágyra. Ma kicsit korábban kidőltünk, és reggel már csak ketten feküdtünk az ágyba. Gondolom Stefannak dolga volt, ezért hagyott ott bennünket. Nyújtóztam egy nagyot, és levetkőztem, hogy zuhanyozzak. Már egy ideje folyattam magamra a meleg vizet, amikor hallottam, ahogy barátnőm ébredezik. Pár perccel később beállt mellém a zuhany alá.

- Csá. –csapott a fenekemre.

- Te most komolyan rácsaptál a seggemre, úgy hogy mindketten meztelenek vagyunk, és a zuhany alatt állunk? Egyáltalán minek álltál be mellém?

- Mert még legalább 20 percig folyatni fogod magadra, én meg nem akartam annyit várni. Menj arrébb. –lökött félre.

- Ezt nem hiszem el. –háborodtam fel, majd inkább otthagytam őt. Visszafeküdtem, úgy ahogy voltam, vizesen az ágyba. Kicsivel később úgy döntöttünk, hogy vásárolni megyünk.

- Indulhatunk? –állt az ajtóba Kuczi.

- Persze, csak írok egy üzit. –vettem a kezembe a telefont. Elhúztam a képernyővédőt az ujjammal, és teljesen lefagytam, ugyanis megláttam a háttérképemet. A kép akkor készült, amikor Kuczi és Bence először járt itt a városban, és elmentünk biliárdozni. Akkor lőtte rólunk ezt a képet barátnőm. Igen rólunk, ugyanis a képen én és Kol szerepeltünk. A biliárdasztalon ülök, és ő közel hajol hozzám. Nagyon közel.

- Mi az? –vigyorgott Kuczi. Felemeltem a telefonomat, hogy lássa.

- A te műved?

- Ez a következő lépcső. Megláttad, összefeküdtél vele, bevallod, hogy érzel iránta valamit, majd kiteszed háttérképnek. Csak segítettem.

- Te elmebeteg vagy. –vágtam zsebre a telefonom.

- Át se állítod a képet? –kérdezte tőlem, mikor elhaladtam mellette. –És az üzenet? Már nem fontos? –ért fülig a szája, majd utánam indult. Már a harmadik boltból jöttünk ki, kezünkben jól megpakolt szatyrokkal, amikor is rezegni kezdett a zsebem.

- Várj, csörög a telefonom. –álltam meg. Kivettem a zsebemből a készüléket. Stefan hívott. Oldalra dobtam a hajam, majd a fülemhez emeletem a telefont. –Hova tűntél? –szóltam bele.

- Rég beszéltünk már. –szólt bele egy ismerős női hang. Egyből tudtam, hogy kié.

- Rebbekah… -sziszegtem.

- Annyira örülök, hogy emlékszel még rám.

- Hol van Stefan? –kezdtem aggódni.

- Nyugodj meg, ő jól van. A többi barátod is jól van…még. Ám lenne egy kérésem.

- Mit akarsz?

- Gyere a gimi könyvtárába. Itt tartjuk a mókusőrs megbeszélést.

- Miért is mennék oda?

- Fontos neked az unokatestvéred, és a barátaid, igaz? Remélem, nem kell neked többet mondanom. Itt találkozunk. –megszakadt a vonal.

- A picsába.

- Mi az? –kérdezte Kuczi rémülten. –Ki volt az?

- Rebekah. –próbáltam összeszedni a gondolataimat. –Kuczi, tégy meg nekem valamit. Most azonnal menj haza, pakolj össze, ülj be a kocsimba, és meg se állj, amíg New Yorkba nem érsz.

- Mi történt? Nem arról volt szó, hogy Rebekah szívében egy tőr van?

- Már nincs. Kérlek. Nem akarom, hogy bármi bajod essen.

- Értem. Összepakolom a te cuccaidat is.

- Jó. Köszi. –hosszabb szünet után, így szóltam. –Ne haragudj. Nem így terveztük…

- Nem haragszom. Ne legyél buta. Add ide azokat. –nyúlt a kezemben lévő szatyrokért.

- Ha New Yorkban vagy már, akkor dobj egy SMS-t.

- A bátyádnak mit mondjak?

- Ma utazott el. Semmit.

- Takara.

- Tessék?

- Vigyázz magadra.

- Rendben. Amint tudlak, hívlak. –öleltem meg. –És most siess. –engedtem útjára. Villámgyorsan az iskolához értem, felmentem az elemeltre, és benyitottam a könyvtár ajtaján. Megláttam a többieket egy kör alakú asztalnál ülve, Rebekah pedig felettük állt basáskodóan.

- Na, végre. Azt hittem, hogy sosem futsz már be. –termett előttem. Mélyen a szemembe nézett, és bájos hangján folytatta. –Ülj le az asztalhoz, és fogadj szót nekem Takara. –éreztem, ahogy minden egyes porcikámba beivódik ez a parancs. Mintha az agyam küldte volna az információt a testembe, pedig kintről jött a parancs. Helyet foglaltam Caroline és Stefan között. –Tudtad, hogy Elena és Damon kavartak?

- Igen.

- Kitől?

- Stefan hívott fel. –válaszoltam.

- Tanácsot kért? –bólintottam, hogy igen. –És mit mondtál neki? –mélyet sóhajtottam. Ránéztem Stefanra, Elenára, majd újra a férfire. Mit mondtál neki? Harsogott a fejemben a kérdés. Tudtam, hogy Elena azt fogja hinni, hogy elfordultam tőle. Nem akartam kimondani, nem akartam őt bántani, de muszáj volt. Olyan érzésem támadt, mintha a fejem egy üvegburába lenne, és Rebekah kérdése, csak úgy cikázik a falak között. Neki csapódik a falnak, keresi a kiutat, de nem találja. Kirázott a hideg. Mit mondtál neki? Mit mondtál neki? Mit?

- Azt, hogy ne foglalkozzon Elenával. Nem érdemli meg, hogy törődjön vele. –miután ezt kimondtam, ránéztem Elenára. Láttam, ahogy elkerekedik a szeme. –Nem érdemli meg, hogy gyötörd. –mondtam rokonomnak. –Még ki sem hűlt Stefan helye, de már Damonnal kavarsz. Ilyet a ribancok szoktak. –válaszomat hallva Rebekah hangosan felnevetett.

- Nahát, nahát, micsoda családi perpatvar. És Elena, te ehhez mit szólsz?

- Fáj. –rövidebb csönd után folytatta. –Nem tudsz mindent, Takara.

- Dehogynem. Nagyon is tudok a dolgokról. Azzal, hogy ilyen álszenten nézel rám, még nem változik a véleményem arról, amit tettél. –amint kimondtam ezeket a szavakat, az én szemem is elkerekedett. Nem gondoltam volna, hogy ezt kimondom. Ezt követően hosszú csend állt be. Rebekah felhívta Tylert, és megzsarolta, hogy csatlakozzon ő is hozzánk.

- Húgi. –nézett be az ajtón Kol.

14. fejezet

Mikor megtaláltam a megoldást, Gary elé álltam határozottan.

- Mit szeretnél? –nézett fel a laptopból.

- Detroit. Rég láttam már Jeremyt. Oda megyek!

- Üdvözlöm.

- Tessék?

- Baj van a hallásoddal?

- Nem akadsz ki, meg semmi? Hol van a „miért mész el?” meg a „veszélyes, nem mehetsz”?

- Jeremy biztonságban van. Elena gondoskodott róla. Miért kellene aggódnom? –húzta fel szemöldökét bátyám. Mondjuk, igaza van, hiszen unokaöcsémet direkt a vámpírok miatt vitte el Elena a városból egy vámpírmentes övezetbe. Ez az övezet Detroit lett. Beíratta a helyi gimnáziumba, és Jer rendszeresen bejelentkezik nála, élménybeszámolókat tart, hogy remekül érzi magát. Persze Damon megigézte, mintha az ő ötlete lett volna, hogy egy kicsit máshol legyen.

- Hát nem tudom. Vonzom a bajt.

- Örülök, hogy ezt te is belátod. –vigyorgott rám. Összepakoltam pár napra, majd útnak indultam. Vonattal mentem, nem akartam kocsikázni olyan messzire, és különben is, nagyon szeretek vonatozni. Az elmúlt hetekben rengeteget dolgoztam, legalább most kikapcsolódhatok. Végre volt idő a gondolataimba merülni. Gyorsan repült az idő. Hamarosan megérkeztem, Jeremy pedig kijött elém az állomásra. Mikor megláttam szinte a nyakába ugrottam.

- De rág láttalak. –puszilta meg a homlokomat. Igen a homlokomat, mert lehet, hogy 4 évvel idősebb vagyok nála, de ő majdnem másfél fejjel magasabb.

- Istenem, hova nősz még? –nevettem fel.

- Gondolom jobban szeretted, amikor még te voltál magasabb.

- Persze, hogy jobb volt, így egy kicsit előtörnek a komplexusaim. –vette el tőlem a bőröndömet.

- Te jó ég, ez ilyen nehéz?

- Felkészült vagyok. –vigyorogtam rá.

- Vettél ki szobát?

- Nem, kellett volna?

- Ha nem zavar, hogy velem kell aludnod, akkor nem.

- Dehogy zavar. –mosolyogtam rá. Rág láttam őt, és jó volt találkozni. Totál feldobódtam tőle. Elmentünk az albérletébe, majd felajánlotta, hogy aludjak én az ágyon, és ő a kanapén. Természetesen ebbe nem mentem bele.

- És minek köszönhetem a váratlan látogatást?

- Rég láttalak és túl sok volt a meló. Ki akartam kapcsolódni, és lelépni.

- Örülök, hogy idejöttél. –mosolygott rám. –És mit akarsz csinálni?

- Amit te szoktál. Bármit.

- Hát, délelőtt suliba vagyok, de utána tényleg bármit csinálhatunk. Filmet nézhetünk, eljöhetszbvelem edzésekre, és ha nagyon szépen kérsz, még vásárolni is elviszlek.

- Hú, ez aztán az ajánlat.

- Látod, mit meg nem tennék érted?

- Igen. –nevettem. –Mit szoktál sportolni?

- Baseball. Ja, meg futok is. Jaj, el is felejtettem, ma megígértem az egyik évfolyamtársamnak, hogy elmegyek vele baseballozni, felhívom, hogy mégse tudok.

- Nem kell miattam lemondanod Jeremy.

- De, most igen. Majd elmegyek vele máskor. –kapta elő a telefonját, és már hívta is a barátját. Amíg ő telefonált, addig én elmentem a mosdóba. Mire visszaértem, ő letette a készüléket.

- Na?

- Azt mondta, hogy megérti, és majd megyünk máskor.

- Jó fej lehet.

- Az. Vele az első pillanattól kezdve jóba vagyok. Ugyan az, az érdeklődési körünk.

- Örülök, hogy itt vannak barátaid.

- Én is. –mosolygott el őszintén. –Szóval, mit csináljunk?

- Igyunk valamit.

- Ejha, baj van?

- Nem, dehogy. Miből gondolod?

- Inni akarsz.

- Jó, akkor mehetünk moziba is. Rég voltam.

- Takara…

- Jó, igen van egy srác, aki már nincs. –kiáltottam el magam. –Francba, hogy mindenki átlát rajtam.

- Csak ismerlek. –nyugtatott meg unokaöcsém. –Menjünk el vacsorázni, és utána akkor mozizzunk.

- Közbe meg mesélhetek a srácról, aki nincs is?

- Ha akarsz.

- Miért, akarod, hogy akarjak? –kérdésem hallatán felnevetett.

- Na, gyere. –ölelte át a vállamat, és kimentünk a lakásból. Én választhattam ki a helyet, és úgy döntöttem, hogy steakre fáj a fogam, így hát elmentünk egy steakházba, ahol a hatalmas kajálást végigbeszélgettük. Utána, ahogy megbeszéltük, moziba mentünk. Míg Jeremy a jegyekért állt sorba, én popcornt és üdítőt vettem a büfében.

- Most ettük tele magunkat. –láttam meg Jeremy a kezemben lévő hatalmas popcornt.

- És?

- Te mennyit bírsz enni?

- Sokat! –nevettem fel. Igazából nem vagyok híve az akciófilmeknek, és erre ténylegesen akkor döbbentem rá, amikor végignéztem 120 percnyi robbanást, lövöldözést, meg bunyót. Visszaérve Jeremy albérletébe, fürödtünk, majd nyugovóra tértünk. Másnap mikor felkeltem Jeremy már iskolába volt. Miután kilustálkodtam magam az ágyba, reggeliztem, felöltöztem, és csalódottan tapasztaltam, hogy itt közel sincs olyan jó idő, mint New Yorkban. Vékony szövetkabátomat felvéve indultam el délután, Jeremy sulija felé. A Nap ugyan meleget nem adott, de sütött, ezért felvettem napszemüvegemet. A parkolóban, egy fának támaszkodva álltam, és vártam unokaöcsémet. Kiváló helyet választottam a portyázáshoz, hiszen innen mindent beláttam. Kicsöngethettek, mert rengeteg diák tódult ki az ajtókon. Megláttam Jeremyt, és intettem neki. Ő odajött hozzám, és megölelt.

- Okosodtál? -kérdeztem tőle.

- Mondjuk inkább azt, hogy jót aludtam.

- Enyje, ez nem szép dolog. –bokszoltam a vállába.

- Figyelj, nincs kedved baseballozni?

- De, mehetünk.

- Tudom, hogy neked ez nem kihívás, mert 100-szor erősebb vagy…

- Mondom, hogy jó. –vágtam a szavába. –Jeremy, ha nem akarnék menni, akkor megmondanám. Majd visszafogom magam.

- Rendben. –karolt át, és elindultunk a suli sportpályája felé. Oldalt volt egy elkerített rész, ahol lehetett gyakorolni, az ütést. Jeremy beöltözött, és beállt a kerítés mögé, addig én elmentem telefonálni. Tegnap éjszaka Bence mit sem törődve az időeltolódással felhívott, de én lenyomtam. Most itt az ideje, hogy visszahívjam. Beszéltünk már pár perce, ki is derült, hogy az égvilágon semmi fontosat nem akart.

- És elmentek ma berúgni?

- Jeremy kiskorú még. –válaszoltam.

- Akkor mit csináltok?

- Hát tegnap moziba voltunk, ma még nem tudom. Most baseballozik. Majd elvileg én is beállok

- De izgalmas.

- Kapd be. –szóltam neki vissza. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki állna mögöttem, ám mikor megfordultam, senki sem volt ott.

- Itt vagy? Hahó?

- Itt, csak azt hittem van mögöttem valaki.

- És?

- Nincs.

- Be vagy tépve?

- Nem, nem vagyok betépve. Na jó, ennyi mára elég belőled.

- Ó drágám, belőlem sose elég ennyi. –letettem a telefont, és mire visszaértem, ismerős arcokkal találtam szembe magam. Méghozzá Elenával és Damonnel.

- Takara. –örült meg nekem Elena, és nagy hévvel elindult felém, hogy köszöntsön, ám az utolsó pár méteren megtorpant. Valószínűleg eszébe jutott, hogy mostanában nem nagyon szoktunk beszélgetni, mert én még mindig haragszom rá. –Hát, te?

- Meglátogattam az unokaöcsémet.

- Mióta végzel karitatív munkát? –szólt be csípősen Damon.

- Mióta kérte bárki is, hogy nyisd ki a szádat? –vágtam vissza.

- Srácok, elég. –próbált meg rendet teremteni Elena, majd öccse felé fordult, és elmondta, hogy miért is jöttek. Damonék ki akarták deríteni, hogy ők kitől származnak, de aki átváltoztatta Kathrinet már nincs az élők sorában. Arra gondoltak, hogy Jeremy talán tud közvetíteni.

- Azt sem tudom, hogy hogyan nézett ki Rose. –rázta meg a fejét Jeremy. –Ezért utaztátok át a fél országot?

- Legalább tegyünk egy próbát. –kérlelte Elena. A fiú mélyet sóhajtott, majd újra szólásra nyitotta a száját. –Oké, megpróbálom, de nem most. Megbeszéltem Takarával, meg az egyik haverommal, hogy baseballozunk.

- Kivel? –kérdeztem közbe, ugyanis nekem semmiféle havert nem említett.

- Már itt is van. –biccentett a fejével mögénk. –Ha végeztem hívlak. –nyomott egy gyors puszit Elena fejére. –Menjünk. –indult el. Azt hiszem, ez a menjünk, nekem szólt. Elena utána fordult, majd a mosoly az arcáról fél pillanat alatt eltűnt.

- Mi az? –kérdeztük egyszerre Damonnel. A lány hátrálni kezdett, majd sikerült kipréselni a szavakat a száján.

- Ez Kol. –amint meghallottuk a nevét, már fordultunk is az irányába. Abba a pillanatban Damon arcán csattant egy ütő, ami mellesleg szét is tőrt. A földre rogyott, kezével arcához kapott. Én csak kikerekedett szemekkel néztem a gyors jelenetsort. Hirtelen megrohamoztak az emlékek az együtt töltött éjszakáról, a folytonos piszkálódásról, a vacsoráról, ami nem jött össze, amikor meg akart ölni, és az, amikor éjszakákon át vágytam arra, hogy találkozhassunk megint. Természetesen a találkozást nem így képzeltem el.

- Üdv, Takara. Jól nézel ki. –mosolygott rám, majd hátat fordított, és az ütőtartó felé vette az irányt.

- Mit művelsz? –kiáltott fel Jeremy.

- Jeremy vigyázz, ő egy ősi vámpír.

- Micsoda?

- Ne sértődj meg, de nem vagyunk barátok. –mondta neki Kol, majd kiválasztott egy alumíniumütőt, és újra felénk indult, hogy lecsapjon Damonra. Az utolsó pillanatban a férfi elkapta Kol karját, és a földön fekvő ütő egyik darabját beleszúrta. Kol holtan esett össze, én pedig még mindig döbbenten álltam ott.

- Megölted őt? –kérdezte Jeremy.

- Nem, de van egy kis időnk. –állt fel Damon.

- Takara, gyere. –nyújtotta felém Elena a kezét, de én csak megráztam a fejem. –Ne csináld már.

- Mondom, nem!

- Gyerünk. –kapott fel Damon a vállára, és otthagytuk a földön fekvő vámpírt. Hiába kapálóztam, Damon erősen szorított. A parkolóba tett le, és kérdőn Elenára nézett.

- El kell tűnnünk innen. Keressünk egy motelt egy másik városban. –kezdte Elena.

- Volt már nálad? –kérdezte Damon, mire Jeremy csak bólintott, hogy igen. –Az lesz az első hely, ahol keresni fog.

- Én visszamehetek Jeremyhez. –ajánlottam fel.

- Jó. –vágta rá Damon egyből.

- Veszélyes. –szólt közbe Elena.

- Nem sok esély van arra, hogy őt bántsa. Különben is, semmi pénzért nem jönne velünk ezek után. –nézett végig rajtam Damon.

- Most az egyszer igazad van. Milyen érzés? –szóltam be gúnyosan. Már nyitotta volna a száját, de unokahúgom közbevágott.

- Fejezzétek be. Életveszélybe vagyunk. Te se mész Jeremyhez, meg te se. –mutatott ránk. –Senki se megy.

- Majd pont te mondod meg, nem? –néztem a lányra. –Visszamegyek Jeremyhez, összepakolok, és hazamegyek. Nem ez az életveszélyes, hanem az, hogy veletek vagyok.

- Még mindig az elrontott, kis randid miatt vagy kibukva? –vágott közbe Damon.

- Szólt hozzád valaki? –kiáltottam rá.

- Fejezzétek be, indulnunk kell. –sipákolt már Elena is. Ők beültek a kocsiba, én pedig visszasétáltam a pályára, ahol otthagytuk az ősi vámpírt, aki sehol se volt már. Elmentem Jeremy lakására, összepakoltam és vártam. Másnap még mindig nem volt semmi, így inkább hazaindultam. Természetesen otthon beszámoltam a bátyámnak mindenről.

- Komolyan mondom, hogy nem foglak sehova se elengedni.

13. fejezet

Leparkoltam a kocsival a garázsházba, és elindultam a lakás felé. Finom illatok fogadtak otthon.

Mélyet szippantottam, majd megkérdeztem. –Mit főzöl?

- Tejszínes sült csirke baconbe csavart spárgával.

- Spárga?

- Spárga.

- Spárga?- kérdeztem meg hangosabban.

- Vagy nem jutott el az agyadig a spárga szó jelentése, vagy beakadt a lemez. Melyik?

- Egyik se. Miért pont spárga?

- Elég volt a sült krumpliból.

- Abból sosem elég. –vettem le a cipőmet.

- De csináltam csokis szuflét, és van vaníliafagyi a mélyhűtőbe.

- Hát ez a minimum, ha már spárgát etetsz velem. De a húsnak jó az illata.

- Persze, hogy jó. –kipakoltam a bőröndből, közben bátyám is elkészült mesterművével. Átöltöztem kényelmesebb ruhába és kimentem a nappaliba.

- Eszedbe ne jusson vörösbort bontani. –szóltam oda neki, mert épp a borokat nézegette.

- Pedig ehhez az menne. –nem érdekelte a véleményem, vöröset bontott, majd leültünk enni. Tényleg nagyon finom lett. Meg is dicsértem, majd beszélgetni kezdtünk a kiruccanásomról. Próbáltam terelni a témát, de bátyám átlátott a szitán.

- Tudtam, hogy nem bírsz ellenállni neki.

- Én hősiesen ellenálltam napokig. Csak 2-szer becsúszott.

- És majdnem meghaltál.

- Itt a majdnemen van a hangsúly.

- Mikor fogod fel, hogy nem jó az ősi vámpírokkal játszadozni?

- Én nem játszadozom velük…

- Takara, értsd meg, hogy kiszámíthatatlanok.

- Tudok vigyázni magamra.

- Azt látom. –állt fel a végén és lepakolt az asztalról. Segítettem neki szótlanul. Mikor bepakolt mindent a mosogatógépbe hátulról átkaroltam.

- Úgyse szabadulsz meg tőlem. –szorítottam magamhoz.

- Most mondhatnék bármit, de úgyse fogod fel! –elengedtem.

- Alszom egy nagyot.

- Mész dolgozni holnap?

- Tervezem, csak előtte be kell ugranom Kucziékhoz a stúdióba.

- Miért?

- Ha tudnám, nem mennék. –szóltam vissza, aztán elmentem fürödni, és lefeküdtem aludni. Másnap bementem a stúdióba, ahol a többiek már vártak. Kuczi aggódva nézett rám.

- Jól vagy?

- Tűrhetően.

- Mesélj majd.

- Ebédszünetben. De miért is kellett idejönnöm?

- Ne akadj ki… -kezdte barátnőm.

- Ez nem kezdődik jól.

- Takara, gyere be kérlek. –szólt Phil ki az egyik teremből.

- Mi történt?

- Menj már. –lökött be az ajtón Kuczi. Bent 3 menedzser ült, és Phil.

- Jó reggelt. –köszöntem zavartam.

- Ülj le. –nézett kedvesen rám Phil.

- Miről van szó?

- Szeretnénk felkérni téged a hivatalos vokalistánknak. –jött lázba egyből.

- Elvállalnád, ugye? –kérdezte az egyik menedzser.

- Hát, köszönöm a felkérést, de visszautasítom. Én nem vagyok énekes.

- Hiszen két számra is felénekeltél néhány szólamot nekünk.

- Meg fog jelenni a lemezük két hónapon belül. Muszáj lenne feltüntetni a nevedet. Ez már nem az a komolytalan banda, akik két éve voltak. Új profilt terveztünk nekik, új hangzást, új stílust. –kezdtek bele a tündérmesébe, én meg próbáltam úgy tenni, mint akit érdekelne. Illedelmesen meghallgattam, majd ha lehet, ennél is illedelmesebben újból visszautasítottam. Amikor kijöttem a teremből, Phil utánam jött.

- Nem értelek. –kezdte.

- Mert?

- Azon a bálon is olyan jól énekeltél. Miért nem vágsz bele? Tehetséges vagy.

- Nézd Phil, kedves vagy, hogy megpróbáltad elintéznie ezt nekem, bár nem kértelek rá, de értsd meg, hogy ez csak egy hobbi nekem.

- Szerintem itt a remek lehetőség. –folytatta, mint ha meg se hallotta volna az előző válaszomat.

- Nem tudom, hogy feltűnt e neked, hogy én szerkesztőként dolgozom, és csinálom a karrieremet, ha szeretnék ebbe belekezdeni, majd szólok. –kezdtem egyre agresszívabb lenni.

- Át se gondolod. –simogatta meg a karomat, mire én arrébb húzódtam.

- Nem szeretném, ha még egyszer a hátam mögött intézkednél. –hagytam ott, mielőtt még jobban felhúzott volna.

- Mi az? –kérdezte Kuczi tőlem, mikor megtaláltam.

- Te tudtál erről?

- Ma reggel tudtam meg. Ezt akartam mondani, csak behívtak.

- Ez elmebeteg. Miért akarja ennyire?

- Phil?

- Igen!

- Bejössz neki. Így közelebb lehetett volna hozzád a turnézás alatt is.

- Aj, de nekem nem kell.

- De, ha most Philt nem nézed, akkor se lenne jó énekelni többet?

- Ez a kisebbik gond, amiért nem akarom. –szólaltam meg. Megköszörültem a torkom, és folytattam. – Nem öregszem. Ha most reflektorfénybe jutunk, akkor írni fognak a lapok rólunk. Nem tudni meddig. Lehet csak pár évig, de ha ez komolyan sikeres lesz, akkor tovább.

- És te akkor is gyönyörű leszel még. –értette meg Kuczi.

- Pontosan. Nem igazán fogok már változni, de ti igen.

- Erre nem is gondoltam. –vakarta meg a fejét.

- És van egy olyan érzésem, hogy ez sikeres lesz. Különben nem ölnének bele ennyi pénzt, nem alakítanának új profilt nektek. Szeretek énekelni, de tudom, hogy nem lehetek híres, de ti igen. Drukkolok nektek.

- Ez mind rendben van, csak egy valamit nem értek.

- Mit?

- A Voguenál ugyan úgy reflektorfényben vagy.

- Egy szerkesztőt könnyen elfelejtenek. Még pár évig mutatkozom, aztán nem.

- Értem. –szomorodott el Kuczi. Ez után nem sokkal eljöttem onnan, hisz dolgozni kellett mennem. Na jó, nem kellett, hanem én szerettem volna bemenni. Legalább egy hete nem voltam bent. Még mindig kissé szomorkodva léptem be a liftbe, azon agyalva, hogy mennyire rossz, hogy vámpír vagyok. Ha nem lenne ez az egész, biztos, hogy igent mondtam volna az éneklésre. Ahogy kinyílt a liftajtó és meghallottam a tűsarkú cipők kopogását, egyből jobb kedvre derültem. Márkás holmikba öltözött, vékony, agáralkatú nők siettek ruhákkal, papírhegyekkel, vagy épp tabletekkel a kezükben. Zajlott az élet. Már elmúlt dél is, de lefogadtam volna, hogy ők még nem ebédeltek. Az íróasztalom a főszerkesztő irodája előtt volt, közvetlen a titkárnőjének asztalával szemben. A mi asztalaink között lehetett bemenni az irodába. Letettem a táskámat az asztalomra, amikor is észrevettem, hogy egy fiatal lány 3 kávéval a kezében, ügyetlenkedve lépdel felém. Elé álltam, és szó nélkül kivettem őket a kezéből.

- Ismered az órát? –kérdeztem hűvösen.

- Igen.

- Akkor nyilván tudod, hogy ezeknek már itt kellett volna lenniük.

- Bocsánat. –motyogta a lány. Fejemmel biccentettem, hogy menjen, bevittem a kávét, és letettem az asztalra. A papírtartóból kivettem a legnagyobbat, és az asztal közepére tettem. Ekkor vettem észre a könyvet. Akár nagybetűvel is írhattam volna, hogy a Könyvet, hiszen ez a füzetszerű, vastag papírköteg tartalmazza a következő számban lejövő anyagokat. Kíváncsian kinyitottam, és nézegetni kezdtem.

- Ajaj, szabad ezt neked? –hallottam a főnököm hangját. –Rossz kislány.

- Jól laktál?

- Fogjuk rá.

- Örülök. –csuktam be a könyvet.

- Hogyhogy itt vagy?

- Dolgozom? –kérdeztem vissza pimaszul. Kivettem a pohártálcából az én kávémat, és belekortyoltam. –Mit csinálunk ma Nate?

- Gondoltam kiválogatjuk az „előtte-utána” rovatunk szerencsés szereplőit. –ült a helyére.

- Oké. Ezzel elleszünk egy darabig. –húztam oda egy széket. Mikor hazaértem, bátyám a kanapén ült, és egy könyvet olvasott.

- Elena keresett telefonon.

- Jó. –nem foglalkoztam vele.

- Meddig fogsz rá haragudni? Semmi rosszat nem tett neked.

- Végül is csak majdnem meghaltam.

- Így is, úgy is majdnem meghaltál volna. Amúgy se ezzel van a bajod neked.

- Hát, ugyan mivel, Mr. Sommers?

- Azzal az ősi vámpírral.

- Aha… Se.

- Takara, ne játszd meg magad.

- Hagyjál. –mentem be a szobába, majd egy óra múlva kijöttem, és egy vértasakot vettem ki a hűtőből.

- Ilyen korán eszel?

- Vacsorára kell mennem. A végén még megölném Philt. –huppantam le mellé, és fogaimmal feltéptem a zacskót.

- Mit csinált? – mély levegőt vettem, majd elmeséltem neki az egészet. Elmondtam, hogy Phil a hátam mögött szervezkedett, és ha ez nem lenne elég, már lefixáltuk Mistic Fallsba, hogy ő, én, és a banda ma elmegyünk vacsorázni.

- Phil normális tag. –jegyezte meg.

- De nekem nem kell.

- Pedig kellhetne. Akkor minek mész el vacsorázni vele?

- Nem csak ő lesz ott, hanem az egész banda. Ezt magyaráztam eddig.

- Nem akarnál inkább énekelni?

- Jó nekem a Voguenál. Egy szerkesztőre senki sem fog emlékezni, hiába parádézok pár éven át Dior ruhákba. Lekerül az arcom a divathírekről. 4-5 év múlva mindenki máshogy fog kinézni, de én ugyan úgy. Ez nem fair. –ahogy ezt kimondtam, meg is bántam. Tudtam, hogy Garynek ez nem esett jól. Láttam arcán, ahogy a bűntudat kiült rajta, és nem nagyon akart távozni. –Ne haragudj. Nem úgy értettem.

- Nem, igazad van. Nem érdemled meg ezt. Azért küzdöttel, hogy sikerüljön az álmod, és miattam nem fog. Soha nem fog.

- Majd keresek másik álmot. Van egy csomó a listámon még. –bokszoltam vállba.

- Rendben. –mosolyodott el halványan, de tudtam, hogy az agya tovább kattog ezen. Nemsokára elkezdtem készülődni, kicsíptem magam, majd útnak indultam a megfelelő időpontban. A vacsora elég kínos volt nekem. Haragudtam Philre, bár eddig is tudtam, hogy nem vagyok közömbös a számára. Próbált beszélgetést kezdeményezni, de nem jutott sokra. Alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek. Nem is mentem el velük bulizni, inkább hazafelé vettem az irányt.

- Megjöttem. –vettem le a cipőmet.

- Korán van még. Hogy kerülsz te ide? –nézett rám bátyám.

- Kicsit kínos volt Phil társaságába, és úgy döntöttem nem kínzom magam tovább. Leléptem a kaja után. Ja, meg nekem is dolgoznom kell. Nate megölne, ha nem mennék be holnap. Ki kell választanunk pár embert a lapba, és nem sokra jutottunk tegnap.

- Ő a meleg főnököd?

- Gary! –szóltam rá.

- De ha egyszer az.

- Jó, tényleg az, de attól még remek ember.

- Azt hittem a nők szokták vezetni a divatlapokat.

- Bunkó vagy, remélem tudod.

- Aha. Elena megint hívott. Hívd vissza végre.

- Ne már.

- Takara. –parancsolt rám. Odaslattyogtam a telefonomhoz, és megtettem, amire kért.

- Szia. Gary mondta, hogy kerestél.

- Igen. Jól vagy?

- Aha, megvagyok. És te?

- Én is.

- Ez nem volt valami meggyőző.

- Őszintén szólva, a tied se volt az.

- Ne haragudj, de nem vagyok csevegős kedvemben.

- Takara, ne csináld ezt, kérlek. Téged akartunk megvédeni.

- Hát mondhatom sikerült. A bátyám soha többé nem fog odaengedni. Gratulálok.

- Nem így akartam ezt.

- De ez lett belőle. Lehet, ha szóltál volna, akkor mondjuk én is elmentem volna a városból.

- Akkor Kol gyanút fogott volna.

- Vagy nem. –elköszöntem tőle, majd letettem. Másnap a munkahelyemen Nate elárulta, hogy hivatalosan is meg vagyok hívva a New York-i divathétre, ami másfél hónap múlva lesz. A következő napokban, valahogy elkezdtem unatkozni. Egyre gyakrabban járt az agyam Kolon. Mi lehet vele, mit csinálhat, kivel lehet? Kezdtem én is belátni, hogy ez tényleg nem egy fellángolás. Komolyan tatszik ez az egoista barom. Egyik este Bence átjött hozzám, és pár üveg elfogyasztott bor után kifakadtam neki. Ő cseppet sem meglepődve, végighallgatta, majd hosszas gondolkodás után kijelentette, hogy szerencsétlen vagyok.

- Mit vágsz ilyen képet? –dobott nekem egy párnát.

- Most miért mondod ezt?

- Komolyan 2 hétnek kellett eltelnie, hogy belásd azt, amit mi már a kezdetek óta mondunk neked?

- Jó, kicsit nehéz eset vagyok.

- Az nem kifejezés. –nevetett fel. –És most mi lesz?

- Fogalmam sincs, mert rohadtul nem tudom, hogy hol van. Beszéltem Stefannal, eltűnt a városból. Senki se tud róla semmit.

- Ez a te formád.

- Hát pontosan. –szomorodtam el. –Fenomenális. Végre találkoztam valakivel, aki érdekel, erre ez lett belőle. –dőltem hátra a kanapén. Hamarosan kifogytunk a munícióból, és kedves barátom is úgy döntött, hogy hazamegy. Ezt a beszélgetést követően másnap megkaptam a főnökömtől, hogy furcsán viselkedek. Állításai szerint rám sem ismer. Megnyugtattam, hogy nem aludtam ki magam, ez minden. Ahogy eltelt még pár hét, elhatároztam, hogy kicsit ki kellene mozdulnom, és mivel Mystic Fallsba most nem igazán enged el bátyám, mást kellett kieszelnem. Mikor megtaláltam a megoldást, Gary elé álltam határozottan.

12. fejezet

Csináltuk tovább az ebédet, utána pedig felhívtam bátyámat.

- Igen? –szólt bele.

- Szia. Hogy vagy?

- Mérgesen.

- Csak nem rám?

- Dehogynem!

- Holnap jövök haza. Légy boldog.

- Megjött az eszed, vagy bajt sejtesz?

- Nyugi van. Talán még túlságosan is. –beszéltem vele még egy darabig, majd visszamentem. Barátaim összepakoltak, beültek a kocsiba és hazafelé indultak, míg én is visszamentem a Salvatore házba készülődni. Mikor Damon meglátott nagyon meglepett fejet vágott.

- Te mit keresel még itt?

- Jelen pillanatban itt lakom? –kérdeztem vissza.

- Nem mentél a többiekkel? –kérdezte.

- Úgy néz ki? –forgattam meg a szemeimet. –Stefan hol van? –kérdeztem.

- Biztos siratja elvesztegetett éveit valahol. –nyomta szokásos poénjait Damon, ám láttam rajta, hogy feszült volt, mait nem tudtam mire vélni.

- Mi a bajod? –kérdeztem meg.

- Semmi. –tagadta.

- Persze… Ne nézz madárnak –mivel nem tudtam kiszedni belőle problémáját, felmentem az emeletre. Zuhanyoztam és előkerestem egy jó kis ruhát, amit feldobtam Bence egyik ékszerével. 18:45-kor úgy döntöttem, hogy elindulok a Grillbe. Mikor kinyitottam az ajtót Kollal találtam szembe magam. Ránéztem az órámra majd újra rá.

- Ne haragudj, de nem bírtam ki, hogy az legyen, amit te szeretnél. –becsuktam az ajtót magam mögött.

- Sejtettem.                              

- Mehetünk?

- Ott találkozunk. –indultam el.

- Ne már. Randevún háztól házig viszik a lányokat nem? –megtorpantam a szó hallatán, majd visszanéztem.

- Tessék? A micsodán?

- Eléggé meglep, hogy még nem hallottál róla. Habár könnyen elhiszem, hogy kibírhatatlan személyiségedet senki se hívta még el.

- Nagyon is tisztába vagyok a szó jelentésével. –fordultam meg.

- Akkor?

- Kérlek, rakd össze. Te meg én. Hova fér bele a randevú szó a te egoista, „az ősök egyike vagyok és bármit megtehetek” személyedhez, az én kedves, bár néha gonosz személyemhez?

- Gondoltam, elviszlek randevúzni. Úgy mégis jobb ágyba kerülni utána. De mit ne mondjak, természetesen megnehezíted a dolgomat. –vigyorgott csibészesen.

- Kerül ágyba veled a hóhér. –húztam össze résnyire a szemeimet, mire ő odalépett hozzám, de jó közel.

- Már kerültél. –suttogta magabiztosan.

- Még mindig hangoztatom, hogy gyenge pillanatom volt. –súgtam vissza neki ugyan olyan halkan, és ha lehet még magabiztosabban.

- És én még mindig hangoztatom, hogy olyanba nem hiszek. –hajolt még közelebb. –Ugyan már. –folytatta normál hangerőn. –Ez csak egy randevú, ami felhatalmaz arra, hogy ilyeneket csináljak anélkül, hogy ne keljen megmagyaráznom. –nyúlt hirtelen az állam alá, és ajkát az enyémhez érintette egy pillanatig, majd elindult, otthagyva engem. Olyan hirtelen történt, hogy bele is pirultam. Mikor feleszméltem, utána siettem. Vámpírgyorsaságunkat kihasználva hamar odaértünk a Grillhez. Kinyitotta előttem az ajtót, én meg megálltam mellette.

- Nem áll ez neked jól, remélem tudsz róla.

- Oh, bocsánat. –emelte fel nevetve kezeit, majd ő lépett be előttem, rám csukva az ajtót. Maradék önbecsülésemet összekaparva, kinyitottam az ajtót, és felszegett állal én is beléptem. Leültem ahhoz az asztalhoz, ahová ő ült, ugyan is nem várt meg az asztalválasztással sem, bár magamnak köszönhetem. A pincér étlapokat hozott, majd magunkra hagyott. –Nem szeretnél mást enni? –mosolygott rám ártatlanul, ám tudtam, hogy mire céloz.

- Fel nem állok innen. –lapoztam egyet. Újra lapozni akartam, de valami meggátolt ebben. Méghozzá ő. Kezét az enyémre rakta. Felnéztem az étlapból egyenesen a barna szemeibe, de most nem azzal a tekintettel találtam szembe magam, mint az álarcosbálon. Most játékos fényt véltem felfedezni bennük.

- Még sose találkoztam ilyen lánnyal, mint te. Te más vagy… –kezdte komoly hangvételt vége. Felhúztam undorodva egyik szemöldökömet, majd elrántottam a kezemet.

- Na takarodsz… –hangosan felnevetett.

- Neked sehogy se jó az udvarlás. Ha kedves vagyok az se jó és az ellenkezője se. –dőlt hátra kifújva a levegőt. –Amúgy sok ilyen lánnyal találkoztam már. Főleg a 19. század végén, ahol már nem volt annyi szabály.

- Kötve hiszem.

- De. Mind azt hitte, hogy különleges és nem akarta odaadni magát, de megsúgom, az ágyamban kötöttek ki.

- El ne kezdj nekem nosztalgiázni. Akkor már inkább Damonnal vacsorázom. –Damon neve hallatán tovaszállt a jókedve.

- Az a szerencsétlen még nagyon meg fogja bánni. –hallottam hangján a színtiszta gonoszságot. Komolyan ránéztem és kezemmel megsimogattam kezét, ami az asztalon pihent.

- Támogatlak, sőt segítek is. –furcsán nézett rám, szerintem magyarázatot várt tőlem, így hát bele is kezdtem. –Attól még, mert egy házban élek jelen pillanat vele, utálhatom nem? Semmi értelme sincs a létének. Még nálad is idegesítőbb. –válaszom hallatán, lassan elmosolyodott, majd közel hajolt hozzám.

- Leckéztessük meg. –ajánlotta.

- Nem tehetem. Elena nem örülne neki.

- Mit érdekel téged egy halandó érzelmei?

- Az unokatestvérem. –egy centire se távolodtam el arcától, csak dacosan álltam tovább közelségét. Jó illata ismét megcsapott. Száját kezdtem el bűvölten bámulni. Nyilván ő ezt észlelte, hisz apró mosolyra húzta vékony ajkait, majd még közelebb hajolt, hogy egy ártatlan csókban tudjunk egyesülni. De mielőtt ez megtörténhetett volna, a telefoncsörgés térített magunkhoz. Hátradőltem és felvettem. –Igen.

- Szia Takara. Hallod, hol vagy? –Stefan volt az.

- A Grillben. Miért? –mondott valamit, de nem hallottam. –Hahó? Itt vagy? Nem hallak.

- Ki tudnál jönni?

- Miért?

- Ki tudnál jönni? –ismételte a kérdést, én meg Kolra néztem.

- Ki. –felálltam és elindultam kifelé. Kiérve nem találtam sehol. Kicsit arrébb sétáltam, hogy benézzek a sikátorba is. Ekkor szúrást éreztem a hátamban, és az erőm egy pillanat alatt elhagyott. Minden elsötétült. Mikor magamhoz tértem a szobámban találtam magam. Felültem és nem értettem semmit. Abban biztos voltam, hogy kijöttem Stefan kérésére, és valaki a hátamba szúrt egy adag verbénát. Ez a gyógynövény az egyetlen olyan dolog, amivel a vámpírok ellen védekezni lehet. Bármely formájában lebénít minket. Ahogy hozzáérintik egy vámpírhoz a növényt, egyből égetni kezdi a bőrt, és a húst is. De hogy miért és ki, az rejtély marad egy időre. Levettem a cipőmet és magam mellé dobtam. Kissé még erőtlennek éreztem magamat, felálltam és körbenéztem, hátha rátalálok a telefonomra. Zajt hallottam, majd nekicsapódtam a falnak. Mindez olyan gyorsan történt, hogy pislogni se tudtam. Felnyögtem mikor már a földön feküdtem, aztán erősen megragadtak és felemeltek a nyakamnál fogva, majd neki nyomtak a falnak. Ekkor láttam meg, hogy ki is támadt rám. Kol volt az. Szemeiben láttam a dühöt.

- Normális vagy? –nyögtem.

- Én normális, ellenben veled. Azt hitted, hogy komolyan összejöhet a tervetek és megölhettek minket? –szorított jobban a fogásán.

- Hogy mi van? –nyögtem alig hallhatóan. Éreztem, ahogy kezd fogyni a levegőm. Hiába próbáltam kezét lehámozni magamról, nem sikerült.

- Gyenge vagy te ehhez. –vetett rám egy gúnyos félmosolyt.

- Te is az lennél, ha telenyomtak volna verbénával. –fuldokoltam tovább. Felhúzta egyik szemöldökét és elengedett. Én lecsúsztam a földre, majd egy köhögő rohamot próbáltam elnyomni.

- És te még elhitted az anyámnak, hogy összejöhet a terve? Szánalmas vagy kedvesem.

- Mi van az anyáddal? –morogtam. Megszólalt a telefonom és a hang irányába néztem. Ahogy elindultam a készülék felé, ő fél kézzel arrébb repített és ismét falon lecsúszva a földön végeztem. A falon lévő kép is leesett, és amekkora szerencsétlen vagyok, természetesen rám. Felpattantam és ismét a telefon felé akartam futni. Ugyan ez történt most is. Felborította az éjjeli szekrényt és letépte annak egyik lábát. Odajött hozzám, lehajolt, és a nyakamnál fogva felemelt. Küzdenem kellett minden erőmmel. Tudtam, hogy tényleg meg akar ölni. Olyan dühöt láttam a szemeiben, ami csak akkor fog csillapodni, ha én már nem leszek. Ekkor bekapcsolt a hangpostám és Stefan szólalt meg.

- Ne haragudj, hogy verbénát adtam be neked, de nem volt más választásunk. Valahogy el kellett távolítanunk a képből, hogy ne legyen bajod. Biztos alszol még. Hívj fel, ha ezt meghallgattad, mert Elena beszélni szeretne veled. –hangos sípaszó, majd csönd. Elengedett, én pedig ismét köhögni kezdtem.

- Most már mindegy. –rántotta meg a vállát.

- Látom, ennyire bírsz.

- Kellett neked keresztbe tenni.

- Mielőtt kinyírsz, elmondhatnád, hogy mit tettem. –lihegtem.

- Ez érdekes.

- Nekem mondod? –hallottuk mindketten, ahogy kinyílik a bejárati ajtó és Stefanék lépnek be rajta. Kol elmosolyodott, hirtelen előttem termett és kicsavarta a nyakamat, mire holtan estem össze a padlón. Mikor magamhoz tértem Stefan szemeivel találtam szembe magam.

- Jól vagy? –kérdezte.

- Mi történt? –tette fel kérdését Damon. Lassan felültem.

- Na, ezt én is tudni szeretném. Egyik percbe még a Grillben vagyok, azután meg itt kelek fel és Kol meg akar ölni.

- Oh. –fűzte hozzá Damon.

- Oh? Csak egy oh? Mi a franc történt? Mit csináltatok már megint? –Stefan felsegített és mesélni kezdett. Találtak egy olyan varázsigét, amit még a telihold előtt el lehet végezni, így hamarabb meg tudták volna ölni az ősi családot. –Hol találtátok azt a varázsigét?

- Az anyjuk, Easther volt.

- Jézusom, hogy lehet megölni a saját családodat. –dőltem hátra az ágyon. Döbbenten hallgattam a részleteket is. –Most már látom, hogy a bátyám miért nem akar ide soha visszajönni. –már világossá vált számomra, hogy Elena miért viselkedett olyan furcsán, és Kucziék miért mentek el. Csomagolni kezdtem, ám Stefan megállított.

- A verbéna még nem ürült ki a szervezetedből. Ne indulj el gyengén.

- Nem akarok egy percet se itt maradni.

- Feküdj le, majd holnap reggel elmész, ha még mindig menni akarsz. –simította végig a hátamat kedvesen. Hallgattam rá, így szó nélkül abbahagytam a pakolást, és nyugovóra tértem. Másnap reggel erőmet teljesen visszanyerve, befejeztem a pakolást, és a nappaliban megköszöntem Stefannak a vendéglátást.

- Biztos mész? –kérdezte.

- Igen. Most ennyi elég volt.

- Elenától el se köszönsz?

- Nem tervezem. –mondtam borongósan.

- Ne rá haragudj.

- Nem haragszom rá, csak most nem szeretnék vele beszélgetni.

- Tehát haragszol rá.

- Rád is. Miért nem szóltatok a „nagyszerű” tervetekről. –mutattam nyuszi füleket a nagyszerű szónál.

- Kol érdeklődött irántad és…

- És szerinted én elmondtam volna neki?

- Takar, tetszik neked.

- Mi van? –dobtam le a táskámat.

- Valld be nyugodtan. Persze, hogy tetszik neked. Máskülönben nem feküdtél volna le vele. Nem olyan lány vagy, aki bárkivel összefekszik. –magyarázta a nyugodt, megszokott, Stefanos hangján.

- Jó, nem néz ki rosszul. –vettem fel a táskát. –Csak a stílusával van némi probléma. De már mindegy. –tudta, hogy arra értettem, hogy ki akart nyírni. –Tényleg megyek. Hosszú még az út. –mosolyogtam halványan. –Vigyázz mindenre. –jöttem ki az ajtón és beültem a kocsiba. Igazából szívesen megittam volna még egy kávét, de majd útközbe megállok valahol. Gázt adtam és lassan elhagytam a várost. Gary hívott fel egy óra múlva. Kihangosítottam. –He?

- Szép vagy, parasztlány.

- Mit óhajtasz?

- Semmit.

- Hallod a motor hangját, mi?

- Igen. Ez megnyugtató. Mikor érsz haza?

- 3 óra még legalább.

- Csinálok neked valami kaját.

- Aj, de édes. Hát megérdemlem én azt?

- Nem, de unatkozom és amúgy is főzni van kedvem.

- Azt kellett volna válaszolnod, hogy megérdemled édes, drága húgicám. Örülök, hogy hazajössz.

- Ha ma nem indultál volna el, én mentem volna érted. –keményedett meg a hangja.

- Puszi apuci. –nyomtam le, majd ráléptem a gázra. Minél előbb otthon akartam lenni. Leparkoltam a kocsival a garázsházba, és elindultam a lakás felé. Finom illat fogadtak otthon.