33. fejezet

Éjfél is elmúlt, én pedig addigra elintéztem, hogy holnap megnézzem a műhelymunkát az YvesSaintLauren-ban. Nate felkészített, hogy nem lesznek velem valami kedvesek, mert váratlanul, és gyorsan érkezem, minden darabokban lesz még. Letusoltam, de az ágyban nem bírtam elaludni. Nem hagyott nyugodni Kol viselkedése. Honnan fakad ez a hatalmas düh, amit a családja, és a világ iránt érez. Miért viselkedik mindenkivel úgy ahogy. Miért bizalmatlan? Miét arrogáns? Miért gonosz? Miért nem képes a pozitív érzelmek kimutatására? Elővettem az Elijahtól kapott könyvet és kinyitottam. A teljes családi történet nem érdekelt, csak Kol. Amint belelapozgattam, éreztem, hogy nem kéne. Mármint, nem tudom, kicsit olyan érzés volt, mintha kémkednék utána. Ezeken normális esetben személyesen kéne megbeszélnünk. Csakhogy ez nem egy normális eset! Aj, mi legyen? De megpróbálhatom normálissá tenni azzal, hogy nem olvasom el, esélyt adok annak, hogy ő mondhassa el. Ekkor eszembe jutott, hogy lent van azzal a francia nővel, aki olyan gyönyörű, mint egy festmény. Milyen esély? Itt nekem nincs jelen pillanatban esélyem. Lehet, hogy sokat akartam? Nyomulós lettem? Addig kellettem neki, amíg nem lettem egészen az övé! De mit játsszam már tovább magam?! Elkezdtem visszapörgetni a fejembe az eseményeket. Habfürdő, eper, kéjes suttogás, majd a kínos fél perces bámulás. Ott, igen, ott történt valami! Az a bámulás! Olyan ideges lettem, hogy összecsaptam a könyvet, és inkább aludni próbáltam.

Nagyon korán felkeltem fél hétkor, Kol sehol sem volt. Érintetlen volt a helye, nem jött fel. Felöltöztem, és elmentem abba a kávézóba, ahol tegnap is reggeliztem. Telefonáltam a főnökömmel, aki rendkívül boldog lenne, ha én képviselném az újságot este. Hasznos lenne, ha már ott vagyok. Később taxit fogtam, és elmakogtam a címet. Többszöri próbálkozás után értette csak meg a sofőr, de végre sikerült. Odaértem. A recepciós már akkor észrevett, amikor még csak a taxiból szálltam ki. Felkapta a telefont, és beszélni kezdett. Mire beértem az épületbe, már nagy mosollyal várt. Fent az emeleten feszült, erőltetett vigyorokkal fogadtak. Stefano, a művészeti vezető és főtervező tárt karokkal fogadott. Átvezetett a bemutatóterembe, és kevés angoltudásával szabadkozni kezdett, hogy nem sok mindent tud mutatni, mert minden darabokban van még. Összesen nyolc ruhát mutatott meg. Megerősítettem, hogy ígéretes darabok, majd hamar témát váltott. Megkérdezte, hogy megyek e az esti jótékonysági partira, mert ha igen, lekötelezném, ha a divatház egyik ruháját viselném.

- Nem tudom Stefano, nem döntöttem el.

- Tudom is melyiket. Új kollekció. Mintha magára szabta volna. Látom a szemeim előtt, leöntötték volna. –magyarázta. Azt hiszem azt akarta mondani, hogy rám öntötték…

- Nem tudom.

- Próba fel, és nem fog nemet mondani.

- Jól van. –mosolyodtam el halványan. Nem kellett sok idő, és már egy tükrökkel teli szűk szobában karjaimat fejem felett tartva igazította rám a ruhát az egyik varrónő. A fekete szaténanyag rám simult, és mély dekoltázsa elég sokat mutatott. Azt hittem, hogy nem valók nekem a nyakba akasztós ruhák, de láttunk már csodát, lásd az a bizonyos vörös ruha. A hátam teljesen csupasz volt, középen egy aranyozott, vékony lánc futott végig, ez „kapcsolta” össze a ruhát hátul. Ahogy nézegettem magam, lopva a fiatal varrónőre pillantottam. Megéreztem az illatát, és apró fehér ujjainak tapintását bőrömön. Nem volt különösebben szép lány, átlagos, de olyan finom illata volt, hogy egyre csak ott dörömbölt az elmémben, hogy kell. New Yorkban vettem magamhoz vért utoljára, kívántam. Ahogy fordította a fejét, és barna haja alól kibukkant fehér porcelánnyaka, egyre erősebb volt a vágy bennem.

- Kész. –egyenesedett fel.

- Beszél angolul?

- Kicsit. –mosolygott.

- Ez csodás. –léptem le a dobogóról. Felé nyúltam, és megfogtam az arcát. Ő megilletődve nézett rám. –Ne félj. Nyugalom. –igéztem meg, majd elsöpörtem barna fürtjeit, és óvatosan beleharaptam a nyakába. Lenyűgöző élmény volt, ahogy átszakadt fogaim által a bőre, és finoman a húsába hatolt. Finoman kellett cselekednem, hisz ez a meseszép ruha nem lehetett koszos, sem a fehér szőnyeg. Magam is meglepődtem, hogy egy percig sem gondolkodtam azon, hogy megtegyem e vagy sem. Eszembe se jutottak eddigi elveim, eddigi harcaim saját magam ellen. Lehet azért, mert hülye vagyok, hogy saját magam ellen harcolok. Ebben teljes mértékben igaza van Kolnak. Nem harcolhatok magam ellen, az természetellenes. Abban mondjuk továbbra sem értek egyet vele, hogy nem számítanak az emberéletek. Igenis számítanak. Nehezen, de elszakadtam a karcsú nyaktól, majd visszarendeztem a haját. Közelebb mentem az egyik tükörhöz, hogy letörölhessem a számat. A szállodába elég későn értem vissza a vacsora már el is kezdődött. Kol, természetesen sehol sem volt. Felöltöztem, laza kontyba fogtam a hajam, és némi sminket vittem fel az arcomra. Vérvörös rúzzsal kentem be telt ajkaimat, és mikor a tükörbe néztem, nem csalódtam.

Az ignorálás első szabálya. Légy dögösebb, vagy legalább annyira dögös, mint az ignorálandó személy. Pipa.

A bálteremben már szólt a zene, táncoló párok pörögtek a tánctéren. A lépcső tetejéről sok mindent be lehetett látni. Csokiszökőkutak, pezsgőpiramisok, rengeteg fehér dekoráció. Fehér liliomok, fehér orchideák, fehér mit tudom én mik… Végtére is, nem botanikus vagyok! Előttem termett pár fotós, és vadul fényképezni kezdtek. Szolidan mosolyogtam, közben azt figyeltem meg, ahogy a piros, vastag bársonyszőnyegbe finoman belesüppedt a talpam. Körbenéztem az emberek között, és egyből kiszúrtam.

Az ignorálás második szabálya. Csinálj úgy elsőre, mintha észre se vetted volna az ignorálandó személyt. Pipa.

Elindultam lefelé, majd az ellenező irányba vettem utam, mint amerre ő állt. Biztos vagyok benne, hogy észrevett, éreztem tekintetét magamon. A pezsgők felé mentem, leemeltem egyet, belekortyoltam, és vártam.

Az ignorálás harmadik szabálya. Soha, semmilyen körülmények között ne nézz rá az ignorálandó személyre. Még akkor sem, ha háttal van, vagy ha azt hiszed, hogy biztos nem látja. Hidd el, látja! Pipa. Aj, ez a legnehezebb.

- Csak eljött. –hallottam egy férfihangot magam mögül.

- Megbeszéltük, hogy nem magázol. –fordultam meg. Léon állt ott fekete szmokingban, oldalán egy alacsony, szőke, lánnyal.

- Igaz, igaz. Ő itt a húgom. –mutatott rá.

- Annyira örülök, hogy személyesen is találkozhattunk. Nagy rajongója vagyok. Már a kezdetek óta olvasom a cikkeit, és nagyon tetszett az önnel készült interjú, igazán inspiráló. Én is ezzel szeretnék foglalkozni. Hatalmas példaképem! És az a csodás cikk a tavalyi Dior kollekcióról… -eredt meg a nyelve.

- Gabrielle, lassabban. Ez elég ijesztő. –szólt rá mosolyogva bátyja. Halvány mosollyal néztem végig a jelenetet. Hihetetlenül jól esett, hogy valaki a világ másik részén ennyire pontosan követi az én munkáimat. Azt mondta inspirálom. Igazából ezzel most ő inspirált engem. Beszélgettünk még pár percet, aztán jött a közös kép, végül Léon elvitte. Amíg visszavártam a fiatal férfit, addig letanyáztam a fehércsokis szökőkúthoz. A vékony villára feltűztem egy kiwi szeletet, majd jó alaposan belemártottam a csokoládéba.

- Lekésted a vacsorát. –lépett oda hozzám Kol. Szinte beleborzongtam a hangjába. Nagy levegőt vettem, bekaptam a gyümölcsöt, majd felé fordultam.

- Tényleg? Ez szomorú. –húztam el a szám. Végignéztem rajta. El kellett szomorodnom, ugyanis makulátlanul nézett ki. Odafordította fejét az édességek felé, így gyönyörködhettem egy picit a profiljában. Az orra olyan finom ívben gömbölyödött, hogy olyat rajzolni se lehet! –Remélem, azért elvoltál.

- Elszórakoztattam magam. –fordult vissza felém.

- Ki gondolta volna…

- Hol voltál?

- Miért érdekel?

- Mert nem tudtam, hol vagy.

- És te hol voltál az elmúlt két napban? –bújtattam szemrehányásomat egy mosoly mögé.

- Jól nézel ki. –közölte egyszerűen.

- Kösz. Tudom.

- Remélem nem ijesztett meg a húgom. –ért vissza Léon.

- Á, nem. Nagyon lelkes. –intettem. –Oh, igen. Léon, ő itt egy ismerősöm Kol Mikaelson. Kol, ő itt Léon Dinart. –hangsúlyoztam ki az ismerős szócskát.

- Örvendek. –nyújtott Léon kezet neki, de nem fogadta el, csak gúnyosan felnevetett. A háttérben felcsendült egy ismerős dallam.

- Táncolnék. –szólaltam fel, oldva a kínos csendet. –Mivel tudom, hogy Kol nem táncol, ezért vállalnád? –nyújtottam a franciának a kezem.

- Örömmel. –mosolygott, és otthagytuk az ősi vámpírt. Tánc közben éreztem, ahogy végig minket bámul. Nem sokkal később, amikor újra egyedül maradtam, mert Léon ellenőrizte a húgát, megint mellém állt.

- Mit óhajtasz? –néztem rá. Közel jött, vészesen közel.

- Nem bírom levenni a szemeimet a szádról. –búgta.

- Hát, vannak ezzel így egy páran.

- Évezed?

- Azt mondtad, hogy hagyjalak, és tegyem, amit szeretnék. És én most azt teszem. –hagytam ott. Léonról beszélgetésünk során kiderült, hogy a Zeneakadémián, zongora tanszakon tanul, imádja a művészfilmeket, és nem szeret nappal fent lenni. Megkérdezte, hogy láttam e már a hotel tetejéről a várost, ugyanis gyönyörű. El is indultunk fel, ám mielőtt kiléptem volna a bálteremből, Kolra pillantottam. Azzal a francia nővel beszélgetett, tudja a fene, hogy hívják. Nem hallottam, hogy miről, túl sok tényező zavart be. A nő testbeszédét viszont láttam. A csípője Kol felé fordítva, kezeivel végigsimította a kulcscsontját, és kecsesen gesztikulált a kezeivel.

- Jössz? –kérdezte Léon.

- Persze. –siettem utána. A liftben Párizsról beszélgettünk, majd kilépve onnan, Kollal találtuk szembe magunkat.

- Hova-hova? –vigyorgott ránk Kol, majd Léon mögött termett, egy durva és gyors mozdulattal kicsavarta a nyakát, így a férfi holtan esett a földre. Teljesen lefagytam, idő kellett, amíg feldolgoztam a történteket.

- Normális vagy? –néztem rá. –Te eszednél vagy?

- Én annál.

- Megölted. Te megölted! –rángattam meg a szmokingját. –Megöltél egy ártatlan embert. –üvöltöttem. Ekkor erősen megragadott, és a falhoz szorított.

- Nem viselem el, ha bárki más hozzád ér.

32. fejezet

- Mert mindig hátsószándék van a tetteid mögött! –néztem vele farkasszemet.

- Hátsószándékom a következő. –csúszott még közelebb hozzám. Testünk összeért. –Szeretném egyszer látni, hogy nem ráncolódik a homlokod. –ezt mér nem a szemembe mondta, hanem a nyakamhoz hajolt, és belecsókolt. –Elengeded magad. –újra belecsókolt. –És ellazulsz. –folytatta a csókokat. Libabőrös lettem. Behunytam a szemem.

- Ebből neked mi hasznod? –nyögtem halkan.

- Van. –suttogta. Kész! Megadtam magam. Karjaimmal átöleltem a fejét, és magamhoz szorítottam. Egy másodpercre sem hagyta abba ajakival a kényeztetést. Fenekem alá nyúlt, és az ölébe emelt. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, és felemeltem a fejét. Hosszú, lassú csókba kezdtünk. Nem volt vad, nem siettünk sehova. Elég sokáig csókoltuk egymást. Kezeivel elkezdte cirógatni a hátamat, majd előrecsúsztatta egyik kézét, és mellem markolászta. Csókolgattam minden porcikáját, ami kilógott a vízből. Vizes ujjaival beletúrt a hajamba.  Mikor már kellőképp felizgattuk egymást, megemelt, és eggyé váltunk. Ahogy lassan mozogni kezdtem a víz hullámozni kezdett. Nem gondoltam volna, hogy egyszer úgy fogok Kol Mikaelsonnal együtt lenni, hogy az romantikus. És ez az volt. Párizs, habfürdő, pezsgő, gyér világítás, és már-már undorítóan nyálas szavak suttogása a fülembe. Tökéletes. Nyugtalan, görcsös énemnek pont ez kellett. Hogy honnan tudta ezt? Fogalmam sincs, ugyanis semmi jelét nem mutattam, hogy a romantikával ki lehet kapcsolni. Még magam sem tudtam, mert világ életemben ellene voltam a romantikának. Nyálas, felesleges dolognak tartottam. Lehet, csak rosszul csinálták eddig. Nem tudom, de most jó. Nagyon jó. Magához szorított, és belecsókolt a nyakamba. Felállt velem, és kicipelt. Vizesen bedőltünk a frissen vetett, levendulaillatú ágyba. Fölém mászott, és most már ő irányított. Eddigi együttléteink során talán egyszer engedte, hogy én legyek felül. Irányítani akart, még itt is. Vártam, hogy bevaduljunk, és széttépjük egymást, ahogy szoktuk, ám nem ez történt. Ajkait együttlétünk alatt szinte végig az enyéimhez tapasztotta. Mikor elértük mindketten a gyönyör csúcsát, akkor sem mozdult rólam. Szótlanul nézett zöld szemeimbe. Ez fél percig édes volt, de aztán kezdett kínossá válni. Nem tudtam, hogy miért néz.

- Mi az? –kérdeztem tőle. Nem válaszolt. –Miért nézel? –sóhajtott egyet, majd legördült rólam. Hátára feküdt, és kezeit a feje alá tette.

- Lehetne, hogy csöndben maradsz?

- Nem.

- Miért is nem? –bámulta tovább a plafont.

- Mert ilyen vagyok. –rántottam meg a vállam. –Beszélek.

- Sokat.

- Lehet.

- Ez biztos. –ásított.

- Most mit csinálunk?

- Alszunk. –csukta be a szemét.

- De én nem vagyok álmos. –ültem fel. Eljöttünk Párizsba, és most aludni akar?

- Mi lenne, ha egyszer nem feleselnél, és azt tennéd, amire kérlek?

- Nem tudom, de nem most fog kiderülni. –keltem ki mellőle. –Visszamegyek a fürdőbe. Jössz? –néztem rá csábosan.

- Nem. –kaptam egyértelmű választ, mire morogva bevonultam, és becsuktam az ajtót. Visszaültem a vízbe, és tömni kezdtem az epret meg a pezsgőt magamba. Lehet, hogy Kol kifáradt? Egyáltalán ő el tud fáradni? A vízből kijőve bedőltem Kol mellé. Be se takaróztam, egyből elaludtam. Világos volt már, mikor felkeltem. Ő még mindig aludt, nekem háttal feküdve. Felkeltem, és rendbe szedtem magam. A rendbe szedés alatt a fésű és az alapozó használatát értem. Természetesen mást se akartam, csak azt, amit minden turista az első napján. Megnézni a várost. Kiválasztottam egy vászonból készült, almazöld, rövidke nadrágruhát. Hozzá egy csinos szandált, végül összegumiztam a hajam.

- Kol. –ültem le mellé az ágyra. –Kol. –simogattam meg, ám semmi. –Kol. –kezdtem el böködni.

- Mi van? –nyögte.

- Nem kelsz fel?

- Minek? –nyitotta ki a szemét.

- Megnézhetnénk a várost.

- Már láttam.

- Akkor mutasd meg nekem. –mosolyogtam.

- Hagyjál. –fordult meg.

- Ne már. –próbáltam meg visszafordítani.

- Takara, komolyan mondom, hogy hagyj. –vált fenyegetővé a hangja.

- Akkor mi legyen?

- Nagylány vagy. Találd fel magad. –húzta a takarót a fejére.

- Paraszt. –hagytam ott. Annyira feldühített, hogy nem bírtam egy légtérben tartózkodni vele. Beledobáltam pár hasznosnak vélt holmit a városnézéshez, majd jó hangosan becsaptam az ajtót. A hotel bejáratánál még szemügyre vettem a holnap esti jótékonysági partit hirdető táblát. Ez Franciaország egyik legnagyobb jótékonysági bulija, hallottam már róla. Tavaly Nate is itt volt. Elég elveszettnek éreztem magam az utcákat járva, ezért vettem egy térképet az újságosnál. Nem sokat segített a térkép se rajtam. A következő árusnál útikönyvet vettem, leültem egy kávézóba, és a kávémra várva elkezdtem tollal aláhúzni a helyeket, amiket látni akarok. Délután eljutottam a Louvreba, ahol természetesen a sort nem álltam ki. Mit ne mondjak, ilyenkor tényleg szeretek vámpír lenni. A nap hátralevő részét a múzeumban töltöttem, ugyanis akkora, hogy nem lehet bejárni pár óra alatt. Fáradtan mentem vissza a hotelszobába magam sem tudom miért, de azt remélve, hogy Kol vár rám, vagy az ágyban fekszik még mindig. Egyik sem nyert. Átöltöztem, majd lementem a bárba. Úgy sejtettem ott lesz, és bingó! Ott ült a pultnál egy hölgy társaságában. Odamentem hozzájuk.

- Helló. –köszöntem. A barna hajú nő talpig babarózsaszín Versaceban végigmért. –Hát itt vagy.

- Itt. Finomak a borok. –emelte meg a poharát. –Ő itt Adele Gautier. –mutatott be egy kisebb szünet után.

- Bonsoir! –villantottam meg nyelvtudásomat. Bár nem lehet nyelvtudásnak nevezni, sose tanultam franciául. Amit tudok, azt is a divat kapcsán tanultam meg. Azt meg tudom kérdezni, hogy milyen anyagból van a felsőszoknya, vagy el tudom kérni a szabásmintát, de ha eltévedek, akkor nem tudnám megkérdezni, hogy merre kell mennem. Visszaköszönt nekem, majd mondott valamit franciául, mire Kol válaszolt neki szintén franciául. Álltam ott értetlenül, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Kol újra felém fordult, mondott valamit, majd bemutatott.

- Il est en Takara Mikaelson. –mutatott be. Hogy mi van? Mikaelson?

- Tessék? –meredtem Kolra.

- Semblables les uns aux autres. –jegyezte meg a nő, mire Kol felnevetett.

- Most mi van? –kezdtem dühbe jönni.

- Azt mondta, mennyire hasonlítunk egymásra. –nevetett tovább.

- Ez mire jó? –kérdeztem. –Mikaelson? Komolyan? Ekkora paraszt vagy?

- Mit hisztizel?- nézett rám Kol.

- Egyáltalán miért nem vártál meg?

- Megvárni? Te mentél el várost nézni. Attól, mert átváltoztál, még nem vagyunk összenőve. Menj, szórakozz, én is azt teszem. –hangja hideg volt és közömbös. Olyan volt, mintha leöntöttek volna hideg vízzel. Álltam és meredten bámultam. A nő franciául kezdett beszélni, Kol válaszolt neki. Megértettem a jótékonysági bál szót, és a kísérőt. Meg láttam a hotel előtt, hogy holnap bál lesz itt, úgyhogy összeraktam magamban a kérdést. Elkísérné e Kol Adelet. Most, hogy a húga lettem, és teljesen megsemmisültem öt perc alatt, köszönés nélkül megfordultam, és kisiettem a bárból. Siettem, hogy ne előttük bőgjem el magam. Beszálltam a liftbe, és utat engedtem a könnyeimnek. Észre se vettem, hogy megállt a lift. Ki akartam szállni, ám összeütköztem valakivel.

- Elnézést. –néztem fel az illetőre. Magas volt, fiatal, fekete hajú, szemüveges és roppant jóképű.

- Ez még csak a negyedik. –állapította meg, és ránézett a gombokra. –Ön a hatodikra akar menni elvileg.

- Bocsánat. –törölgettem a könnyeimet.

- Ki az a barom, aki miatt sír? –állt be mellém.

- Nem lényeges. Tényleg egy barom. –intettem.

- Szabad megjegyeznem, maga nagyon ismerős. –nézett végig rajtam. –Bocsánat.

- Igen? Honnan?

- Azon gondolkodom. –vakarta meg az állát. –Léon Dinart. –mutatkozott be.

- Takara Sommers. –fogtam vele kezet.

- Megvan! Az amerikai Voguenál dolgozik. –oh, ezt honnan tudja? Ja értem, kár érte. Miért van az, hogy a legjobb pasik vagy bunkók vagy melegek? Látta rajtam, hogy min gondolkodom, és egyből szabadkozni kezdett. –Nem, én nem. A húgom, a húgom imádja a cikkeit. –, erre csak elmosolyodtam. Aranyos. –És hadd jegyezzem meg, remekül áll a mosoly önnek. –megszólalt a lift és kinyílt az ajtó. –Jön holnap a jótékonysági estre?

- Nem tudom.

- Lekötelezne. A húgom rendkívül boldog lenne. És én is.

- Rendben, ha nem magáz többet. –mosolyogtam. Kiszálltam a liftből, és bementem a szobába. A teraszon leültem a földre, és gondolkodni kezdtem. Olyan kedves volt ez a férfi, pedig nem egy szép pillanatban kapott el. Nem kellett figyelnem rá, hogy észrevegyen.

Nem értem mi történt. 180 fokot fordult velem a világ. Nemrég még az volt a legnagyobb bajom, hogy betartsam a lapzártát, és bosszantsam a bátyámat. Aztán elkövettem egy végzetes hibát. Beleszerettem egy Mikaelsonba, de annyira, hogy vakul megtettem érte bármit. Nem is, nem ez volt a végzetes hiba. Ez már egy mellékhatása. A végzetes hibám, hogy megvettem a vörös Vera Wang ruhát, és elmentem Mystic Fallsba arra a nyomorult bálra.  Elhittem, hogy én vagyok a világ közepe, hogy minden körülöttem forog, és élveztem is. Erre, most itt ülök lesírt sminkkel Párizsban, és valószínűleg a bátyám soha többé nem áll velem szóba. Átverve érzem magam. Idejöttünk, hogy lazítsunk, vagyis én ezt elhittem. Ehelyett a húgaként mutat be annak a nőnek, és nem érdeklem. Tegnap este még javában suttogta a fülembe az édes szavakat, aztán éles váltás, és a francia macaronbarbiebabával flörtölget. Megunt? Ez az egy normális válasz van a viselkedésére. Megvárta, amíg tényleg mindent megtennék érte, amíg bebizonyosodott, hogy szeretem, és megkapta, amit akart. Most továbbállhat, én már nem vagyok kihívás. Átverve érzem magam. Bár ha meggondolom sose mondta, hogy fontos vagyok neki, vagy azt, hogy kedvel. Ezt csak a bátyja mondta.

Hülye vagyok! Egy idióta! Buta liba!

Mielőtt teljesen elsüllyedtem volna az önsajnálat tengerén, előkotortam a mobilomat, és felhívtam támaszom, lelki társam, egyetlen barátnőm.

- De minek vitt el akkor Párizsba? Ezt itt is meg tudta volna csinálni.

- Nem értem. Azt hittem kezdem kiismerni, de nem. Nem lehet. Azon gondolkozom, hogy csináltam valami rosszat neki? –szipogtam.

- Elég nehéz innen tanácsot adni szívem, de talán csinálhatnád te is azt, amit ő. Ignoráld.

- Kuczi, egy idegen városban vagyok annyi nyelvtudással, hogy Dior meg Luis Vuitton! Mégis hogy ignoráljam?

- Gyere el reggel a hotelből. Nate jelentsen be valamelyik műhelybe, hogy érkezel. Foglald el magad.

- Komolyan?

- Szedd már össze magad! Te vagy Takara Sommers! Mindig eléred, amit akarsz! Elérted, hogy vezető szerkesztő legyél, elérted, hogy mindenki téged irigyeljen! Még azt is elérted, hogy egy magas, kellőképp izmos, szexi, erős, titokzatos vámpír felfigyeljen rád.

- Mi lenne, ha nem ragoznád Kolt?

- Bocs. –nevetett fel, mire én vele nevettem. –Vagy azért ilyen veled, mert kíváncsi a reakciódra, úgyhogy ignoráld. Vagy azért paraszt, mert egy paraszt. Akkor viszont tényleg ignoráld.

- Megfogadom a tanácsod.

- Ritka pillanat. Ts, ne szólalj meg, hadd élvezzem még egy kicsit.