Karácsonyi különrész

(A hangulat engem is átjárt, köszönhető ez a kedves, igyekvő lakótársamnak, aki úgy feldíszítette a lakást, hogy szóhoz se jutottam, na meg a karácsonyi dalok, amik nonstop szóltak nálunk. Én ezzel kedveskednék nektek. Valahogy így képzelem, ha nem lennének vámpírok, vérfarkasok, hibridek ésatöbbiésatöbbi, vagy legalábbis ők nem tudnának róla, csak szerethető emberek lennének. Nem szoktam számot ajánlani a részekhez, de ehhez most ajánlok: Glee - Baby it's cold outside

Boldogságos karácsonyt kívánok mindenkinek, aki erre téved :) )

Ilyenkor megőrül az egész város. Szerintem a világ minden táján. Mystic Falls is megőrült anno, érdekes is volt, hát még ha a hatalmas New York őrül meg a karácsony miatt. Mindenki lázba ég, holnap december 25.-e. Ma még este mindenhol munkahelyi partik vannak a dolgozók részére, vagy nagyobb baráti összejövetelek. Ma még mindenki dolgozik délutánig. Az egész város a karácsonyi izzók fényében tündököl. A kozmopolita lányok sétálgatnak, kezükben gőzölgő mézeskalácsos starbuckos kávéval. Fahéj, narancs, sütik, plusz kilók! De ilyenkor mindenki legálisan ehet, bocsánat, zabálhat annyit, amennyit jónak lát, mert karácsony van. Ilyenkor fel lehet venni a „macskaéletstílust”! Sokáig alvás, felkelés, evés, visszafekvés, filmezés, kikelés az ágyból, visszatérés két perc múlva egy kis tányéron megpakolt sütivel. Ezt elismételni kétszer legalább még. Újra felkelés, vacsora, bor, süti. Minden munkahelyeken karácsonyfa díszeleg. Az én munkahelyem sem kivétel, olyan az egész, mintha felrobbantották volna a Mikulás gyárát. A divat őrült munkatársak már színben, fazonban, és mintában magát a karácsonyt hordják magunkon. Egy divatlapnál mondjuk mindenki divat őrült, köztük én is, bár én nem hordok december tizedikétől rénszarvasokat magamon. Ma aztán tényleg mindenki lázban égett már, erre akkor döbbentem rá ténylegesen, amikor ma a főnököm az armani öltönyéhez rénszarvasos nyakkendőt vett fel.

- Remélem tudod, hogy Giorgio most elszörnyedne, ha látná ezt! –mutattam rá.

- Milánóban van, nem hiszem, hogy meglátja.

- Ez a szerencséd.

- Ugyan, karácsony van, lazíthatnál te is. –mosolygott rám Nate.

- Nem lehet mindent a karácsonyra fogni. Nem lehet a szürke rénszarvasos harisnyát és a piros magas sarkú bokacsizmát fehér szőrmeperemmel a karácsonyra fogni. Mit vétett ez az ünnep, hogy ezt teszik vele?

- Te nem élvezed a karácsonyt?

- Dehogynem. Abban a pár napban, amikor karácsony van. Hetekig viszont nem.

- Ó, és mi lesz a terv? Süteménysütés, faállítás, rénszarvasos ruhadarabok égetése a fagyöngy alatt? –nevetett fel.

- A fát tegnap feldíszítettem. Nem sütök semmit. Holnap délben indul a gépünk.

- Az élettársad szüleihez menetek?

- Nem az élettársam. –ráncoltam össze a homlokomat, közben két hatalmas dossziét emeltem fel. –Ezeket aláírtad?

- Igen.

- Akkor a Dior is kész. –helyeztem vissza a polcra. –Chanel? Azt aláírtad már?

- Nem tudom. Sok mindent alá kell ilyenkor írnom. –szabadkozott. Mélyet sóhajtottam, levettem a polcról, és lapozni kezdtem.

- Négy éve együtt vagytok. Ezt így hívják. Vagy te hogy neveznéd ezt?

- A pasim.

- Négy éve? Négy év után ennyit érdemel? A következő poszt a vőlegény megnevezés lesz, megsúgom.

- Aláírtad. –csuktam be a dossziét. –Fejezd be! –szóltam rá.

- Olyan ritkán mutogatod. Pedig az ilyen férfi a kirakatba való. Miért nem hozod el a karácsonyi partira?

- Mert az ő céges karácsonyi partijára megy. Kínos lenne, ha pont ő nem lenne ott, nem gondolod?

- Felfogás kérdése az egész, szívem. -kacsintott rám.

- Ó, már ennyi az idő? –néztem az órámra. –Milyen kár, hogy letelt a munkaidőm.

- Cseles vagy. –állt fel a helyéről, majd az egyik szekrényből kivett egy borítékot. –Boldog karácsonyt.

- Miért nem este adod oda, a bulin?

- Mert azt mindenki látja. Elég ha én tudom, hogy a kedvencem vagy. Ez is veszélyes. –elnevettem magam.

- Köszönöm. –fogadtam el, és kibontottam a borítékot. Elolvastam a fejléc tartamát, és tátva maradt a szám. –Ez komoly? Pénzt adsz, hogy megcsináljam az első kollekciómat?

- Ezt úgy hívják, hogy támogató. És igen, láttam a rajzokat. Ígéretesek. Szerkesztőként már úgyis remekeltél, elismert vagy a szakmába. Ideje magasabb szintre lépned.

- Úristen! –visítottam, és a nyakába borultam. –Köszönöm.

- Na menj, lejárt a munkaidőd, nem? –kacsintott rám. Otthon továbbnézegettem a papírt, és beteges módon magamhoz öleltem, majd lefotóztam, hogy elküldjem Bencének. Lezuhanyoztam, majd felvettem a fekete harisnyámat. Rá egy piros kötött egybe ruhát, ami a térdem fölé ért. Épp a hajamat vasaltam, mikor megszólalt a vonalas telefon. Az elején nem is tudtam, hogy mi az a hang, mert én csak a mobilomat használom. Felvettem, majd beleszóltam.

- Igen?

- Jó napot. A LifeTravel utazási irodától hívom. Kol Mikaelsonnal szeretnék beszélni a repülőjegyek miatt.

- Sajnos nem tudom adni, de a barátnője vagyok. A másik jegy az enyém. Takara Sommers.

- Igen, de itt nem két jegyről van szó, hanem négyről.

- Tessék? Hogyhogy négyről?

- Az ön és Mr. Mikaelson nevére van foglalva és ki is van fizetve két jegy Apsnebe, Coloradóba, viszont van két jegy a Bahamákra is foglalva, holnap fél kettőre. Az előleg is ki van fizetve.

- Igen? –kérdeztem ingerülten. Volt róla szó, hogy jó lenne egy meleg helyen, ketten tölteni a karácsonyt, mert tényleg fárasztó a családlátogatás. Idén nem kell anyámat meglátogatnunk, mert az új pasija elvitte Európába síelni. Nem is tud síelni! Így a teljes karácsonyt együtt tudjuk tölteni Kol családjával, aminek Kol nem örült. Bár én sem vagyok oda az ötletért, hogy egy éjszaknál többet töltsünk velük, de adott ez a lehetőség, és oltári nagy balhé lenne abból, ha nem élnénk vele. Persze Kolt ez hidegen hagyja, őt nem érdekli, hogy megsértődik rá a családja. Úgy látszik ez mindig így van mindenkivel. A saját családod őrjít meg a legjobban. Mondjuk a Mikaelson család tényleg érdekes. Menő ügyvédi irodák vezetői, Kol édesanyja például sztársebész. Náluk ezek az elit szakmák természetesek. Több államba is vannak házaik. Egy szóval burzsuj az egész, teli elvárással és etikettel.

- Ön erről nem tudott?

- De, de tudtam. –habogtam. –Teljesen kiment a fejemből, ez a karácsonyi láz… -adtam a libát, hogy kevésbé legyen kínos.

- Mi legyen a jegyekkel?

- A bahamait le szeretném mondani.

- Sajnos nem áll módunkba visszafizetni az előleget.

- Ó, semmi baj. –miután letettem, nagyon dühös lettem. Legszívesebben felhívtam volna most azonnal, és nem túl kedvesen megkérdezni tőle, hogy miért szervezkedik a hátam mögött, amikor már egyszer megbeszéltünk valamit. Ám fegyelmeztem magam. Nem akartam tönkretenni a nap hátralévő részét, se neki, se magamnak. Túl kedves vagyok vele. Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy mikor mondaná el nekem. Inkább befejeztem a készülődést és elindultam abba a clubba, ami ki lett bérelve a Vogue karácsonyi rendezvényének. Rengeteg divattervező volt ott, vagy legalább is a képviselői. Egész tűrhető volt. Koktélok, műhó, DJ. Táncolni nem táncoltam, mert nagyon senkivel sem voltam jóba a lapnál. Ez a hely olyan, mint egy versenyistálló. Egymáson taposva akarnak feljebb jutni. Sokan leitták magukat, és szerintem időben jöttem el, mert az asztalon táncolás időszaka még nem jött el. Fárasztó mosolyogni, megkérdezni emberektől, hogy vannak, amikor nem is érdekel. És az még fárasztóbb, amikor tőled kérdezik, hogy vagy, és őket nem érdekli, csak jóba akarnak lenni a főszerkesztő asszisztensével. Komolyan elfáradtam.

- Nem mehetsz még. –kapta el a derekamat Nate.

- Pihennem kell, mert korán kelünk.

- Hova is mentek pontosan?

- Aspen.

- A síparadicsomok csúcsába utazol? Nem is tudsz síelni.

- Nem is fogok. Na, engedj.

- Ne menj már! Biztos nem ittál eleget. –kezdett el a pult irányába tolni.

- Hidd el, épp elég volt. Mennem kell. –szabadkoztam, majd odaléptem Natehez és megöleltem. –Hamarosan találkozunk. –hagytam végre ott. Nem mondhatnám, hogy gyorsan hazaértem, mert akkora dugó volt a városba. Valahol annak is meg van a hangulata, amikor a kocsidban ülsz, és a rádióból karácsonyi számok szólnak, kint pedig minden második sofőr dudál egyet. Otthon feltettem egy lemezt a bakelitlejátszóra, amit Bencétől kaptam tavaly, és nézegettem a boros szekrényt, kezemben a telefonommal.

- Boldog karácsonyt! –szólt bele Kuczi.

- Szia drágám! Holnap lesz.

- Nem, nálunk már az van.

- Mindig elfelejtem, hogy Magyarországon már a 24.-ét is ünneplik. Milyen otthon?

- Nyugis. Ez kell nekem most. Hát ott? Kol?

- Még nem ért haza a céges buliról. Én persze gyorsan leléptem, de most jobb is, ha nem kerül a szemem elé.

- Mit művelt megint?

- Egyébként azért hívtalak, mert nincs normális fehérbor, csak vörös. Csináltál nekem nem rég forralt bort. Azt hogy kell?

- Ja, hogy ezért kellek? –nevetett fel, majd elsorolta a hozzávalókat, én pedig főzni kezdtem, őt pedig kihangosítottam. –Visszatérve Kolra, mit csinált? – sóhajtottam egyet, és belekezdtem monológomban.

- Nem hiszem el, hogy nem tudja elviselni három napig a családját, amikor én szó nélkül megteszem, pedig tudod milyen nehéz nekem, a puccos villáikba. A kérdés, mikor akart nekem szólni, hogy mégse megyünk? –fejeztem be, szinte kiabálva.

- Kemény a srác. –nevetett.

- Sunyi. –kiáltottam el magam. –Pedig szerintem nekem nehezebb. Konkrétan úgy kell öltözködni, mint valami divatbemutatón, és mindenféle uncsi dolgokról beszélgetni, meg végig hallgatni, hogy milyen jók, milyen adakozóak, milyen tökéletesek. Karrier, pénz, felhajtás.

- Nyugi, Takara! Vegyél levegőt!

- Bocs.

- Lehet tényleg jobban járnátok a Bahamákkal, ha már most be vagytok feszülve.

- A végén még rám fognák, hogy miattam nem megyünk. Így is rám lett fogva, hogy az elmúlt évekbe a felét anyáméknál töltöttük és nem náluk. Nem kell olaj a tűzre!

- Ilyen család mellett csodálom, hogy Kol normális lett.

- Ő se normális, hidd el. –intettem egyet a levegőbe. –Többször volt már ebből baj, hogy túlságosan is öntörvényű. Eddig mindig megígérte, hogy visszavesz, de soha nem képes rá! Már rájöttem. –morogtam tovább. Beszélgettünk még egy keveset, majd letettük. Töltöttem magamnak a kész borból a bögrémbe, majd nézni kezdtem a szép fánkat. Leültem a kanapéra, és hagytam, hogy a karácsonyi hangulat átjárjon. Kint esett a hó, mint a filmekbe, itt bent meleg volt. A hatalmas üvegablak köre égősor volt futtatva. Észrevettem, hogy az egyik felső saroknál elég csámpásan állt a sor, így odahúztam egy széket és azon ágaskodva megpróbáltam megigazítani, közben dúdolgattam, mint egy eszelős. Észre se vettem, hogy hazajött. –Baby, it’s cold outside…

- Le ne ess. –szólított meg. Ránéztem egy pillanatra, majd visszafordultam, mint ha ott sem lenne. –I’ve got to go away…

- Elkapott a karácsonyi hangulat? –jött közelebb, majd hozzámért.

- Hagyjál. –húzódtam el.

- Nem, nem kapott el. Akkor kedves lennél. –nyúlt hozzám a másik karjával is. Még jobban elhúzódtam, ám elvesztettem az egyensúlyomat, és leborultam a székről. Erősen magához húzott, így nem estem le, hanem rá. –Jézusom. –nézett rám.

- Hm… -engedtem el, majd felemeltem a bögrémet és beleittam. Zakója a kanapéra volt dobva, az ing kissé gyűrött volt már rajta, a nyakkendő pedig lezseren kibontva.

- Mit iszol? –vette ki a kezemből a bögrét, majd belekortyolt. –Ez finom. –adta vissza a kezembe, majd töltött magának. Még egyszer végignéztem rajta, az öltönygatya remekül állt neki. Főleg hátulról. Na de félre a csodálatból, én most haragszom rá!

- Bepakoltál már? –kérdeztem.

- Nem, te?

- Én sem. Nem tudtam, hogy pontosan hova is megyünk. Aspenbe vagy a Bahamákra? –buktattam le. Abbahagyta a kortyolgatást és végignézett rajtam.

- Csinos vagy. –bókolt.

- Ó, nem intézed el ennyivel ezt Kol Mikaelson!

- Hogy tudtad meg?

- Kerestek ma téged az otthoni telefonon. Mégis mikor akartad elmondani?

- Reggel akartam megkérdezni.

- Reggel?

- Igen. Gondoltam majd a nagy ajándéknyitás közben, lesz egy hangulat, és akkor bedobom a témát.

- Bedobod? Bedobod?! –akadtam ki. –Te aljas! Megbeszéltük, hogy abbahagyod az irányításmániádat!

- Neked akartam jót. –jött közelebb hozzám. –Ez a megfelelési kényszered a szüleimnél elég frusztráló. Én ezt elengedtem anyáddal szemben, te miért nem tudod?

- Azért van pár különbség a te és az én családom között.

- Mi lett a jeggyel?

- Lemondtam a Bahamákat. –vontam meg a vállamat.

- Mi? De nem adják vissza a pénzt.

- Hidd el, ez a legkevesebb bajod, vagy jobban járnál, ha az arcodba önteném a bort, mert most azt tenném. –néztem rá szúrósan. Letette a mellettünk lévő dohányzóasztalra a bögréjét, majd az enyémet is.

- Azért most te is érzed, hogy ez nem ekkora probléma. Úgy csinálsz, mintha a tudtod nélkül, elvittelek volna a Bahamákra, és most ott keltél volna fel. –fogta arcomat a kezei közé. –Nem megyünk. Mondjuk már választásom sincs, mert lemondtad a foglalást. –adott egy puszit a számra. –Ne morcold azt az aranyos homlokodat, mert úgy marad. –puszilt meg még egyszer, majd elengedett, és visszament a konyhapulthoz, hogy töltsön még forralt bort. Megint végignéztem fenekén, majd megjegyeztem.

- Ez az egy mázlid van.

- Mi? –fordult felém.

- A feneked! –kortyoltam bele a bögre tartalmába, mire ő hangosan felnevetett.

- Megmenekültem. Ennek igazán örülök. –nevetett velem. –Ez mi? –emelte fel a borítékot az asztalról.

- A karácsonyi ajándékom Natetől. –Olvad el! –megtette, amire kértem, majd meglepett fejet vágott.

- Támogatja a kollekciód?

- Igen. –visítottam vidáman. –Alig várom, hogy kidobják a cipőimet a piacra! A Vogueba is bekerül egy cikk róla, ráadásul négy oldalas lesz!

- Gratulálok! –mosolygott rám. –És a céges buli milyen volt?

- Uncsi. Neked? –leült mellém, én pedig odabújtam hozzá.

- Nekem is.

- Akkor miért nem jöttél már korábban haza?

- Beültünk Davevel megbeszélni pár dolgot. A céggel kapcsolatban.

- Baj van?

- Leépítést kell csinálni nálunk is.

- Nem értem. New York egyik legsikeresebb ügyvédi irodáját viszitek. Már nem megy úgy?

- De, csak kevesebb lett a bevétel az államtól, de most komolyan üzleti dolgokról kell beszélgetnünk? –tárta szét a karjait érthetetlenül. –Feküdjünk le. –állt fel. –Holnaptól csuda jó napjaink lesznek. –hangjából csak úgy áradt a cinizmus. –Hoztam sütit. –mutatott a konyhapultra. –Gondolom, te nem sütöttél semmit.

- Szexistennővel jársz, nem konyhatündérrel! –álltam én is fel. –Amúgy meg mikor sütöttem volna? Dolgoztam!

- Jól van, jól van. –védekezett, majd bement a hálóba. Odamentem a pulthoz, és betettem a hűtőbe a süteményeket, majd a legalsó fiókból előszedtem egy kis dobozt, ami be volt csomagolva.  Fa alá tettem, majd én is Kol után mentem. Reggel előbb keltem, így kilopakodtam mellőle, majd megtámadtam a süteményes tálcát. A fa alatt még mindig csak az ő ajándéka volt ott. Miért nem tette oda? Felkeltem rá éjszaka, hogy kiment. Aj, de izgatott vagyok, úgy szeretem az ajándékokat. Tudom, hogy mindenki, de én tényleg, már-már betegesen. Ahogy elgondolkodtam az ajándékom hollétéről észre se vettem, hogy három sütit is betömtem egyszerre a számba. Igyekeztem gyorsan lenyelni, épp elég elképzelnem, hogyan is nézhetek ki. Persze, Kol kijött a szobából, mielőtt normálisan lenyelhettem volna. Hát akkor boldog karácsonyt!

- Jó regghhhettthh… -tettem a szám elé a kezemet.

- Ennyire nem lehet finom. –mutatott a tálcára. Eltelt még vagy fél perc mire normálisan le tudtam nyelni.

- Elgondolkodtam. –felhúzta az egyik szemöldökét, majd megrázta a fejét, és bement a fürdőbe. Mielőtt egy újabb kókuszos süteményt emelhettem volna a számhoz, megszólalt a telefonom. –Tessék? –szóltam bele.

- Jó reggelt Takara. –köszönt Miranda. Ő Kol üzlettársának a felesége. Elég gyakran találkozunk, mert sok céges rendezvényen meg szoktunk jelenni mi is, hogy a normális párok életét keltsük az emberekben, ezzel profibb szintre emelve a fiúkat. Sikeres ügyvédi iroda, boldog párkapcsolatok. Félelmetes, hogy sok embert ez befolyásol.  –Csak boldog karácsonyt akartam kívánni, mielőtt repültök.

- Köszönöm, viszont kívánjuk mi is. Dave hogy van? Hallom a buli után még beültek Kollal megbeszélni pár dolgot.

- Tessék? Davevel együtt jöttünk el tegnap este.

- Igen? –kérdeztem vissza. –Ja, igen. Félreérthettem valamit. –kacarásztam. –Felejtsd el.

- Jól van. Hagylak is titeket készülődni.

- Puszi. –raktam le. Most ez mi? Most ez mi?! Kol miért hazudott? Mi oka volt rá? És ha nem Davevel volt, akkor mégis kivel? Villámgyorsan cikáztak a kérdések fejemben, észre se vettem, hogy visszajött a nappaliba.

- Most valószínűleg azon tanakodsz, hogy hol az ajándékod, igaz? –mosolygott.

- Nem egészen. –ráztam meg a fejem. Ránézett a fali órára, majd összecsapta a kezét.

- Tudom, hogy ezt forró csokival és a Santa Babyvel a háttérben szereted, de sietnünk kell, vagy lekéssük a gépet. –némán bólintottam és leültem a fa mellé a kanapéra. –Kezd te.

- Ahogy óhajtod. –nyomtam tovább a mártír szerepét. –Tessék. –nyújtottam át a dobozkát, ő pedig nyitni kezdte. Szótlanul néztem végig, ahogy meglátja a csomagolás alatt rejlő zöld díszdobozt, rajta az arany betűkkel jelzett márkára. Arca kivirult, és izgatottan felnyitotta a tetejét.

- Nahát. –mosolya a fülig ért. Ha nem haragudnék rá, biztos elolvadnék, de most még figyelmeztetni se kell magam, mint olyan sokszor, hogy haragszom rá. –Igazán kitettél magadért. –emelte ki a rolex órát. –Nagyon tetszik. –mosolygott még mindig. –Mi a baj? Ilyenkor szoktad megkérdezni, hogy tetszik? Tényleg tetszik?

- Hol voltál tegnap? –tőrt ki belőlem. –Mert, hogy nem Davevel, azt tudom.

- Hihetetlen vagy. –rázta meg a fejét, de mosolya továbbra is ott volt az arcán. Nem értem, hogy miért mosolyog.

- Én nagyon gyorsan előrukkolnék valami normális magyarázattal, nem mosolyognék.

- A bátyámmal találkoztam. Elijah itt volt pár napig New Yorkban, és tegnap este összefutottunk. Beszélni szerettem volna vele valamiről.

- És ezt nekem miért nem lehetett elmondani? –akadtam ki. Szó nélkül felállt bement a fürdőbe egy percre, majd kijött zsebre tett kezekkel. –Mert rólad kérdeztem valamit. –állt meg előttem. Most már tényleg semmit sem értettem. Teljesen összezavarodtam. Leült mellém a kanapéra, majd végignézett rajtam. –Gondoltam kikérem életemben először valamelyik rokonom véleményét. –nevetett el röviden, majd rám nézett. –Azt akarom, hogy gyere hozzám. –komolyodott meg a tekintete.

- Tessék? –szinte az összes izom a testemben megdermedt. –Kol…

- Komolyan mondom.

- Te átgondoltad ezt?

- Takara, az egyetem óta együtt vagyunk. Szeretlek, és ami a legfontosabb, hogy az együttélés és a karrierünk jól megy egymással. Kell ennél több? –vette ki a kezeit a zsebéből. Ujjai közt egy aprócska kék doboz volt.

- Azt a… -vettem egy mély levegőt. Forgott velem az egész szoba. Komolyan gondolja, hát láttam rajta! Te jó ég! Pánikom lassan átváltott örömbe. Melegséget éreztem az egész testemben. –Igen. –nyögtem ki. Felhúzta egyik szemöldökét, úgyhogy hangosabban is kimondtam. –Igen. –kinyitotta a dobozt, és megláttam azt a csodálatos gyűrűt. –Nem térdelsz le? –néztem rá mosolyogva.

- Azt ugyan nem. –fogta ujjai közé a gyűrűt, majd felhúzta az ujjamra. A kő csak úgy szikrázott, ahogy nézegettem.

- Te elmentél a Tiffany&Co-ba?

- Hova máshova mehettem volna egy vogue szerkesztőnek gyűrűért? –vigyorgott rám. Annyira elérzékenyültem. Nem hittem, hogy eljön ez a pillanat. Ismerem Kolt, tudom, hogy nem szereti elkötelezni magát. Az összeköltözésre is nehezen vette rá magát az egyetem után, aztán most tessék, a menyasszonya lettem. Menyasszony, de fura kimondani! A következő pillanatban ráugrottam, hátradöntöttem a kanapán, és vadul megcsókoltam. Meglepődött, de hamar felocsúdott. Eltöltöttünk néhány percet így, majd visszaültem az előző testhelyzetembe. Kol felállt, a fa mögé sétált, és onnan a fa legbelső ágaiból kihalászott egy ugyan olyan színű dobozt, ami hosszabb volt. –Gondoltam megkapod a hozzá tartozó nyakláncot karácsonyra.

- Aj, de jó! –gyönyörű volt a nyaklánc is.

- A bátyám első kérdése az volt, amikor megkérdeztem a véleményét erről, hogy terhes vagy-e.

- Mi van? –kerekedtek ki a szemeim.

- Én is így reagáltam. Nem értem, miért kellene egy ilyen indok, hogy elvegyelek.

- Én sem számítottam erre. –öleltem át a nyakát. –Főleg, ha most visszagondolok az egyetemre.

- De idegesítettél. Emlékszem, amikor először hívtalak meg egy italra, te csak annyit kérdeztél, hogy melyik szakra járok, majd kinevettél, és közölted, hogy nem.

- Beképzelt voltál, és fellengzős.

- Az agyamra mentél. Folyton beléd botlottam. –csókolt meg.

- Egyszer tényleg! Az összes jegyzetem szétrepült a vizes betonon, bele a pocsolyákba.

- Mekkora műsort lerendeztél ott, te jó ég!

- Azért, mert annyit se tudtál mondani, hogy bocs, ráadásul, azt mondtad, hogy amire járok, az egy kamu szak, és ne siránkozzak a jegyzetek miatt, mert ezt a tantárgyat még a hülyék is meg tudnák csinálni.

- Ezt mondtam? –tűnődött el.

- Pontosan ezt. –engedtem el. –Pakolnunk kéne.

- Látod mennyivel jobb lenne, ha most a Bahamákra mennénk. Ketten. Ehelyett mehetünk a sznob családomhoz, és négy napon át, hallgathatom apámat, hogy mennyire elhamarkodott döntést hoztam ezzel. –mutatott az ujjamra. –Na meg a nagyszerű kérdéseik ezzel kapcsolatban. Zseniális lesz. Megmondom majd nekik, hogy azért vagyok biztos a döntésemben, mert nem kedvelnek téged. Ez által én máris kedvellek.

- De hülye vagy! –nevettem, majd elkezdtünk pakolni, hogy elinduljunk a hosszú, és fárasztó „pihenésre”. Azt hiszem az idei év elviselhetetlenebb lesz, mint az eddigiek együttvéve.

27. fejezet

- Kicsit kifejezhetnéd örömödet, hogy sikerült, nem gondolod? –néztem Kolra.

- Mit fejezzek ki? Tudtam, hogy sikerülni fog.

- Dehogy tudtad.

- De tudtam.

- De ha tudom, hogy nem tudtad.

- Befejeznéd? Te sosem fáradsz el? –nézett rám egy pillanatra, majd visszafordult, hogy az utat nézze.

- Fáradt? Most születtem újra! Teli vagyok energiával. –húztam fel lábaimat magam alá. Válaszom hallatán ő csak felnevetett. –Miért ölted meg a boszorkányokat? És miért siettünk úgy el? Egyáltalán te mióta tudsz vezetni?

- A XX. század elején már voltak autók. Bár meg kell hagyni, hogy ez az automataváltó egy csodás találmány. –fejezte be a mondatot, majd csöndbe maradt.

- Nem! A többire is választ kérek! –szóltam rá.

- Régen Nick úgymond a város királya volt. Akié most a város, nem tűr meg egyetlen egy varázslatot sem. Senki sem tudja, hogy hogyan jön rá egyből, de rájön, és nyilván megtorolja, ha nem tartják be a törvényeit.

- Képes lenne végezni veletek? –kérdeztem közbe.

- Dehogy! –szisszent fel. –Nem akartuk, hogy megtudja, hogy milyen varázslatot hajtottunk végre.

- És akkor bárkit át tudtok már változtatni ősivé? –kérdeztem megint közbe.

- Nem. Ez nem ilyen könnyű, nagyon nehezen beszerezhető dolgok kellenek hozzá, és a Hold se lesz legalább 50 évig ilyen erős, mint tegnap volt. De ha nem kérdeznél folyton közbe, végigmondanám.

- Hová megyünk? –szó nélkül egyik kezével kivett a kesztyűtartóból egy fehér borítékot és odaadta. Furcsán néztem rá, majd nyitni kezdtem. Két repülőjegy volt benne, amik Párizsba szóltak. –Párizs? Párizsba megyünk? –meglepődésem kihallatszott, bár próbáltam izgatottságomat palástolni.

- Igen. Aztán London. Berlin, Bécs. Egész Európa.

- Úristen. Komolyan mondod?

- Igen. Eltelt sok idő. Rég voltam arra. –hirtelen felindulásból ráugrotta, és odafordítottam fejét, hogy megcsókolhassam. Ez persze nem volt egy okos döntés, hisz ő épp vezetett. Kacsázni kezdett az autó az úton mire észbe kaptam. Arcommal eltávolodtam, ám kezeimet arcán hagytam. Döntöttem. Ha ő nem is mondja ki nyíltan, hogy kedvel, majd én megteszem. Legalább az egyikünk tudja, hogy mit érez a másik. A bátyának már kimondtam. Ő jön.

- Kol… –simítottam végig az arcát. Elkapta a kezem, ujjaival a napfénygyűrűmre vándorolt, majd ránézett és végigsimította.

- Ez valami borzalmas. –jegyezte meg. Emlékszem, az előző alkalomra, amikor be akartam neki vallani az érzéseimet. A fürdőkádban ültünk egy csöppet túlmentázott vízben. Akkor is meggátolta valami bunkó megszólalással. Erre most is. Olyan dühöt éreztem, ráadásul olyan gyorsan, hogy magam is meglepődtem.

- Nem hiszlek el! De komolyan! –csattantam fel. Ő furán nézett rám. Nem értettem, hogy miért ő néz rám így. Majd leesett. Nem hallja a gondolataimat. Mondjuk ez egyáltalán nem baj. Neki úgy tűnik most, mintha a gyűrűm leszólásán húztam ilyen szinten fel magam. –Annak, hogy ne égjek szénné a napon, tökéletesen megteszi.

- Csodálkozom, hogy miért nem cserélted le. Akárhogyan is indulok ki belőled, nem hiszem, hogy megtűrnéd ezt a kis csúnyaságot.

- Nekem nincsenek ilyen kapcsolataim. Ezt hozta Bonnie.

- Kopott és ocsmány.

- Befejeznéd? Elhiszem, hogy jól esik ócsárolni a dolgaimat, de abbahagynád?

- Hát persze. –vigyorgott előre, és elengedte a kezem. Kinéztem az ablakon, majd eszembe jutott valami.

- Hol a telefonom?

- Nyugodj meg, írtam a barátnődnek, és a bátyádnak.

- Mi van?

- Hallottam őket. Megígérted, hogy felhívod a barátnődet. Írtam neki, hogy élsz. A bátyád pedig vagy száz üzenetet hagyott a hangpostádon. Neki is írtam, mert fenyegetőzött, hogy utánad jön. Ez már tényleg beteges. Mondjuk nagyon megható volt az üzeneted. –jelezte finoman, hogy hallotta.

- Meg sem lepődöm rajtad. –sértődtem meg. Nem, nem hagyhatom ennyiben. Nem csinálhatja folyton ezt velem. –Befejeznéd az életem irányítását? Kezd nagyon idegesíteni.

- Én csak új utakat mutatok neked.

- Nem, elvenni a telefonomat, és a nevemben beszélni, sőt kihallgatni a beszélgetéseimet, egyáltalán nem új utak mutatása.

- Rendben.

- És ne azt mond, hogy rendben. Azt, hogy bocsánat. –akadtam ki.

- Nem fogok olyan dologért bocsánatot kérni, amit én nem úgy gondolok.

- Annyira elegem van. Érthetetlen vagy! –kiabáltam, vagyis inkább hisztiztem jó hangosan. Észrevettem magam. –Te jó ég! Szerintem, ha nem egy kocsiba ültem volna, akkor most toporzékoltam is. Mi a fene…

- Természetes, hogy minden érzésed túl intenzív. Majd megtanulod. –rám nézett. –Lehet nem lesz egyszerű.

- Ezt most miért mondod?

- Belőled indultam ki. –mondanom sem kell, hogy a kocsiút egy jó részén egymás vérét szívtuk. Egyik pillanatban még hevesen vitatkoztam Kollal, a következően pedig hatalmasakat ásítottam, és el is aludtam. Remélem, hamar hozzászokom ehhez az újfajta intenzitáshoz. Bár ha abból indulok ki, amikor a bátyám átváltoztatott… Az sem volt könnyű nekem. És akkor Stefan volt a tanítom. A nyugodt, többnyire kiegyensúlyozott vámpírbarát, nem pedig a makacs, önfejű, manipuláló ősvámpír. Tehetnék ellene, sőt tennem kellene ellene, mert érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, de nem akarok. Annyi minden újdonság nyílt ki előtte. Teljesen felfordult a világ körülöttem. Olyan dolgokat teszek, látok, és tapasztalok, amikről álmodni se mertem. New York külvárosában tértem magamhoz. Este volt, már mindenhol égtek a fények. Felnéztem az égre, de itt már nem láttam csillagokat, mint a Mikaelson ültetvényen. Hát igen, a fényszennyezés a nagyvárosok hibája.

- Ó, hazaviszel?

- Gondoltam, hogy össze akarod szedni a ruháid egynegyedét az útra.

- Vannak nők, akiknek nálam sokkal több ruhája van, jó?

- Ezzel nyugtatgatod magad? –vigyorgott csibészesen –Bár eddig se voltak nálad a ruháid.

- Hadd kérdezzek valamit. Élvezted, hogy öltöztettél?

- Igen. –válaszolta a legnagyobb természetességgel. –Olyan ruhákba láttalak, amikbe én akartalak.

- Esetleg problémád van az öltözködésemmel?

- Csak a bakancsoddal.

- Tedd már túl magad rajta. Nem járhatok folyton 10 centis Jimmy Chooba. –vágtam oda.

- Jobban szerettem, amikor még az előbb az ablaknak támasztottad a fejed és szuszogtál.

- Nem szuszogok. –sértődtem meg látványosan. –Te szoktál. –halkan kuncogni kezdett, majd rám nézett, és nem bírta tovább. Kitört belőle a nevetés. Hamarosan leparkoltunk, és felmentünk hozzám.

- Jó estét Ms. Sommers. –köszönt Barry, a portás, majd Kol felé is biccentett egyet.

- Jó estét Barry. –mosolyogtam rá. –A bátyám otthon van?

- Igen. Ha szabadna megjegyeznem, elég ingerült mostanában.

- Ne is törődjön vele. –intettem le, majd beszálltunk a liftbe. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, ha kinyílik a liftajtó. Örülni fog, vagy nem? Meg fog büntetni? De mivel? Még mindig azt hiszi, hogy uralkodhat felettem, és megteszem, amit mond? Ez esetben csalódni fog, de nem is kicsit. Kol sok meggondolatlan hülyeséget tesz, vagy tett, sok embertelen tanácsa van, de ebben igaza van. Ez nem egészséges, amit Gary csinál. Értem én, hogy félt, és aranyos tőle, de meg kell értenie, hogy ez az én döntésem. Ráadásul nem öt éves gyerek vagyok. Ha az lennék, azt mondom, oké, ne engedjen el vele. De istenem, azért már jó pár éve a második x korában vagyok. –Biztos jó ötlet, hogy te is jössz? Nem lehet, hogy olaj a tűzre?

- Ez nem ötlet, ez egy tény. Előfordulhat, hogy nem fogsz tudni leállni. –válaszolta nyugodtan, mint ha mi sem lenne természetesebb.

- Csak nem ölném meg. A bátyám.

- A kocsiba is szép műsort nyomtál le. –emlékeztetett vissza az útra. Kinyílt a lift ajtaja, mi pedig beléptünk rajta. A bátyám az asztalnál állt, és épp pénzt számolt. Az ebédlőasztalon két dolog volt. A zöld bankók és kokain. A cucc be volt már tasakolva. Nem nagyon hirdetem, hogy a bátyám nagyon magas körökben teríti a drogokat. Egy olyan világban, ahol a pénz nem számít. Ahol egy Loubutin cipő nem különleges alkalmakra van felvéve, hanem napi használatra. Ahol a csillogás már természetes a benne élőknek, és kevés nekik. Ahol már semmi sem elég és a szexet, na meg a többi élvezetet veszélyes módon hajszolják. Hivatalosan a bátyám természetfotós. Elég ügyes, de nem sokat foglalkozik vele, nem fejleszti magát. Miamiba se a munka miatt ment, hanem ezért. Gary sose volt az a jófiú, aminek tűnik. Mindig is voltak ügyei. Atlantában amikor ugye összetűzésbe került, akkor is a drog miatt volt. Ezt persze rajtam kívül senki az égvilágon nem tudja. Maximum Stefannak mondhattam el egy elkeseredett pillanatomban, de ebben sem vagyok biztos. Mindig mást terít, ami éppen menő. Eddig a heroin volt a sláger, de most váltottak. Garytől tudom, hogy az átlag emberek még mindig a speedet tolják, de a felső körökben más a helyzet. Kicsit örültem, hogy most nem heroin a pálya, mert a maradék, nem olyan rossz minőségű anyagot Gary eladta ilyen nagyon alvilági formáknak. Olyankor sokat találkozik velük. Egyedül a fű van a lakásba, amit mi használunk. Azt szívtuk Kollal is. Mindenkinek van valami hülyesége. Mindenkinek más miatt nő meg az adrenalin szintje. Garynek akkor, ha veszélyes üzletebe vehet részt. Ránéztem Kolra, aki felhúzott szemöldökkel konstatálta a jelenetet. És ekkor megéreztem a szégyent. Elszégyelltem magam, amiért ő a tanúja lett ennek. Szégyelltem a bátyámat. Kötöttünk egy megállapodást Garyvel, hogy ezeket nem a lakásba csinálja. Így akar büntetni? Ez szörnyen gyerekes.

- Ezt itt kell? –kérdeztem köszönés helyett.

26. fejezet

Összeszedtem magam, majd felálltam. Az ágy végében ott volt egy szatyor, amibe ruhák voltak. Felvettem a tiszta fehérneműt, majd a fekete térdig érő ruhát, végül a szintén fekete balerinacipőt. Belenéztem a tükörbe, és egyből rájöttem, hogy a ruhákat ezúttal nem Kol választotta nekem. Kezdem úgy érezni magam, mint ha egy ilyen öltözetős játékbaba lennék. Amióta a városban vagyunk, minden nap új ruhákat kapok. Ez ilyen beteg kényszer lehet a Mikaelsonoknál, ugyanis nem hiszem el, hogy nem élvezik a gondosan kiválogatott és megvásárolt ruhákat, finom papírzacskóban az ágy végébe tenni. A bőröm, a rengeteg elfogyasztott vértől, teljesen rendbe jött. Egyedül a hajam volt kócos, amit megpróbáltam az ujjaimmal kifésülni. Kinyitottam az ajtót, majd fülelni kezdtem. A hangok irányába indultam. Nem sokkal később meg is érkeztem egy szalon szerű szobába. Sőt, ez egy szalon volt. Kol és Klaus ott ült két hatalmas karosszékben, és beszélgettek, egy-egy teával a kezükben. Álljunk csak meg, teával? A történelem legerősebb és leggonoszabb lényei teázgatnak? Már csak az eltartott kisujj hiányzott!

- Nem, nem! Én erre nem így emlékszem! –szabadkozott Kol.

- Dehogynem! Új színésznőt kellett keresni Opheliának, mivel a premier után elfogyasztottad! –nevetett fel Klaus.

- Jézusom. –adtam hangot megdöbbenésemnek, mire mindketten finoman felém fordították a fejüket. –Ezt nem hiszem el. –mutattam rájuk. –Ti most komolyan teáztok?

- Úgy tűnik. –bólintott Klaus.

- Miért? Zavar? Inkább csatlakozz. -intett nekem Kol. -Indiából való.

- Ezt tényleg nem hiszem el. –ráztam meg a fejem. Elijah bejött a szobába és ránézett fivéreire. Kol lehúzta a csésze tartalmát, és letette az üvegasztalra. Elvesztettem a fonalat. Lenyűgöző, hogy minden hang nélkül tudnak kommunikálni. Nem tudtam, hogy mi történik, mivel Klaus is felállt a helyéről, Kollal együtt, ám ő ott maradt. Kol pár lépés után mellettem termett, majd megfogta a karomat. –Most mi van? –kérdeztem.

- Idő van. –válaszolt Elijah. Ahogy meghallottam ezt a két szót, megdobbant a szívem, és nem a jó értelemben. Kirázott a hideg. Kol az ajtó felé fordított, majd finoman kitolt az ajtón. Mindhárman kijöttünk a szalonból, és a pincébe mentünk. Elijah ment elöl, Kol és én pedig jó pár lépés távolsággal mögötte. Szótlanul sétáltunk a hosszú kőfolyosón. Olyan nyomott volt ez az út, hogy kiültek az érzelmeim az arcomra.

- Félsz? –kérdezte halkan tőlem.

- Nem tudom. Az igazat megvallva nem valami bizalomgerjesztő ez az egész. –néztem rá.

- Tudom, hogy Elijah megpróbált lebeszélni. –felém nyúlt, és ujjait összefonta az enyéimmel. –De te itt vagy még. Ennek örülök. –nézett rám, majd visszafordította a fejét. Melegség öntötte el a testemet, a kimondott szavak hallatán, és egy rövidke másodpercig halvány mosolyra húztam a számat. Hihetetlenül jól estek a szavai. Tudom, hogy Kol nem szeret és valahogy nem is nagyon tud megnyílni, úgyhogy ennek a kis dolognak is nagyon örültem. Csak azt bánom, hogy ehhez meg kellett kínoznia egy bolond szőkének, és kellett egy őrült ötlet, amit lehet, hogy túl sem élek. Még mielőtt elszomorodnék ezen, beugrott, hogy rólam van szó. Takara Sommersről, a szerencsecsomagról. Ilyen a formám.

- Igazad van. Félek. –mondtam ki.

- Nincs mitől. A testvéreim közül én értek legjobban a varázslatok működéséhez. Ha valami rosszul sül el, az azért lesz, mert a tested nem úgy reagál, ahogy kell.

- Kösz. –morogtam. –Igazán aranyos vagy.

- Tényleg nem kell félned. –nézett rám, majd finoman megszorította a kezemet nyugtatás céljából. Bementünk egy régi faajtón, ahol két nő állt egy kőasztal mellett. Középkorúak voltak, a bőrük és a hajuk sötét. A teremben minden megtalálható volt, ami egy varázslat elvégzéséhez kellett. Parázs, növények, tálak, mozsarak, víz, kézzel varrott rongybabák. Tudatosan nem néztem körül. Nem akartam bepánikoltatni magam, mert így is az őrület szélén álltam már. Igyekeztem Kolra szegezni a tekintetemet. Elijah a zakója zsebéből egy fiolát húzott ki, majd átnyújtotta nekem.

- Idd meg. –kért.

- Mi ez? –néztem fintorogva az üvegcsére.

- Az unokatestvéred vére.

- Mégis honnan?

- Klaus. –fűzte hozzá.

- Fúj. –fogadtam el tőle a fiolát, majd lehúztam a tartalmát. A hasonmás vére immár a szervezetemben volt. Kol elém állt, jó közel hozzám, és fejemet a kezei közé tette.

- Nem lesz semmi baj. –nézett szemeimbe. Gyönyörű barna szemeibe azonnal elvesztem. Arcáról eltűnt az a kisfiús, csínytévős mimika. Letisztult volt, és nyugodt. Ha eddig nem tudtam volna, hogy miért is szerettem bele Kol Mikaelsonba, akkor most már tudom. Ajkait az enyéimre nyomta, én pedig két kezemmel átöleltem a derekát. Lassú csókunk, még sosem esett ennyire jól. Erősebben kezdtem magamhoz ölelni. Kezei finoman lecsúsztak a nyakamra, majd hirtelen megszorította, és egy határozott mozdulattal kitörte. Holtan estem össze karjaiban.

Megint a már ismert sötétség. Lebegés. Repülés. Unalom. Álom. Nehéz vagyok, és merev. Sose voltam még ennyire nehéz. Kislányként rengeteget játszottunk Elenáékkal. Többnyire hunyó-fogóztunk. Először elbújtunk, és miután a hunyó megtalált minket, még el kellett kapnia. Egyszer Gary volt a fogó, és megtalált Miranda néni egyik hatalmas bokra mögött. Kergetni kezdtük egymást, és mivel én gyorsan tudtam fára mászni, ezért felugrottam az egyik lenti ágra, és megkezdtem a mászást felfelé. Gary úgy gondolta, hogy onnan nem tudok menekülni, ezért gondolkodás nélkül mászni kezdett utánam. A kapkodás és a figyelmetlenség megtette a hatását. Egy vékonyabb ágra rálépett, ami hirtelen letört, és lezuhant Garyvel együtt. Emlékszem annyira megijedtünk, hogy az elején Jeremy nem akarta elmondani a felnőtteknek a dolgot. Én ebben egyetértettem, hisz nem akartam, hogy megbüntessenek, mert fára másztam. Anya mindig is leszidott érte, és már többször szólt, hogy fejezzem be. Elena már gyerekkorában is lelkiismeretes volt, így hát egyből befutott a házba. A felnőttek kirohantak, és Garyvel voltak elfoglalva. Nagy szerencse, hogy Elena apukája orvos volt, így egyből tudták mi a teendő. Én csak szótlanul álltam, és vártam a szidást, esetleg egy pofont. A bátyámat bevitték a kórházba, én pedig ott maradtam a fa alatt szüntelenül várva. Várva, hogy anya csináljon velem is valamit. Garynek szerencséje volt, mert csak a lába törött el, nem lett nagyobb baj. Vacsoránál nem bírtam anya szemébe nézni. Mikor befejeztem az evést, elsétáltam mellette, mire ő megállított, így végre elérte, hogy a szemébe nézzek. Néztünk egy ideig egymásra, majd sírva fakadtam. Ő csak bevont az ölelésébe, amitől megnyugodtam. Annyira szerettem, amikor megölelt. Nem szólt semmit, csak magához szorított. Nem beszéltünk többé a fára mászásról. Nem másztam többé fel rá. Utána akkor éreztem megint ilyen könnyűnek magam, mikor átváltoztam. Ahogy lépkedek, olyan mint, amikor fára mászom. Könnyen, gyorsan, kecsesen. De már nem olyan boldog ez az érzés. Anya már nem ölel át. Anya nem tudja, hogy valaha is átölelt. Annyira hiányzik! Lemondanék a könnyűségről, a kecsességről, ha még egyszer átölelhetne. Lassan ez a merevség megszűnt, és ébredezni kezdtem. Először is a légzésemet vettem észre. Mármint, hogy van. Lélegzem. Nem tudom meddig voltam ezzel elfoglalva, de egyszer csak lépteket hallottam magam körül. Lassan kinyitottam a szememet, és elfordítottam a fejem. Kol ott állt mellettem, és engem bámult.

- Azt hittem, már sosem térsz magadhoz. Annyira rád vall, hogy ezt is elnyújtod, és az idegeimre mész. Nem unod még? –szótlanul felültem, majd körül néztem. A boszorkányok holtan feküdtek a földön, és elég nagy rumli volt.

- Sikerült? Hihetetlen.

- Mondtam, hogy nem lesz semmi baj. –kezdte a lazát adni.

- Azt hitted, hogy nem sikerült, igaz?

- Csak eljátszottad Csipkerózsikát. Kezdem megszokni, hogy veled semmi sem normális.

- Azt hiszem, nem most töröm le az egódat. –sóhajtottam. –Elijah?

- Mikor észleltük a légzésedet, felment. Csak nekem kellett itt várnom rád. –szólt be megint. Leszálltam az asztalról. Nehézkesen álltam a lábaimon. Ezt ő is észrevette, hisz szó nélkül felemelt, és elindult velem. Felvitt a szalonba, ahol a kezembe nyomott egy pohár vért. –Ezt idd meg.

- Nem. Akkor nem fogok tudni leállni. –ellenkeztem.

- Az átváltozás miatt kell meginnod, ne most játszd a szende mártírt. –nyomta erőszakosan a poharat a számhoz. Hatalmasakat kortyolva, mohón megittam, majd összeszorítottam a poharat, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem éreztem, hogy erősen szorítom, de a pohár másodpercek alatt széttört a kezembe. Megijedtem és eldobtam a kezemben maradt szilánkokat. A tenyeremből vér serkent ki, de villámgyorsan begyógyultam a vágások. Gyorsabban, mint eddig. –Meg kell szoknod. –simította végig a karomat Kol.

- Üdvözöllek. –lépett be az ajtón Klaus. –Ez valami bámulatos. –nézett Kolra, aki csak biccentett felé. Nem tudtam pontosan, hogy mire mondja pontosan ezt Klaus. Rám vagy erre az átváltozásra.

- Mennetek kell. –jelent meg Elijah is.

- Hozom a cuccokat. –hagyott ott Kol. Elijah odajött hozzám, és odaadott nekem egy világosbarna bőrből készült aktatáskát.

- Tessék. –nyújtotta.

- Mi ez?

- Sokra tartom, hogy megtetted ezt érte. Úgy gondolom megérdemled, hogy tudj sok mindent. Főleg róla. Nem tudom, hogy valaha el fogja e ezeket mondani, vagy sem.

- Köszönöm. –fogadtam el.

- Lehetőleg ne mellette olvasd el, sőt ne tudjon róla.

- Értem.

- Kész van minden. –jelent meg ismét Kol. Mellettem termett, majd megragadta a karomat. –Gyerünk már.

- Ne rángass, hova ez a sietség? –akadtam ki.

- Majd a kocsiba mindent elmondok. –kint a bejárati ajtó előtt egy fekete autó várt minket. Beszálltunk, és Kol egyből gázt adott. Én még visszanéztem a teraszon álló Elijahra és Nikolausra.

- Te ezt elhiszed? A legönzőbb és legönfejűbb Mikaelson még a végén megszelídítik. –kérdezte Klaus mosolyogva a testvérét.

- Igen. Elképesztő ez a lány. –felelte Elijah.

25. fejezet

Hallottam, ahogy mozgolódnak körülöttem, így kinyitottam a szemem. Klaus állt az ágyam mellett.

- Lenyűgöző.
- Helló. –nyöszörögtem.

- Nem gondoltam volna, hogy túléled.

- Valahol biztos bóknak szánod. –morogtam. Megpróbáltam felülni, ám még a végtagjaimat se tudtam megmozdítani, sem hogy ülő helyzetbe tornázni magamat. –Egy másik univerzumban. –ő csak felnevetett ezen.

- Kezdem érteni, hogy miért érdeklődik az öcsém irántad.

- Túléltem, szóval gondolom a te véredből kaptam.

- Igen.

- Utálom ezt de… -morogtam. –Köszönöm. –néztem rá.

- Ó, meg vagyok hatva. –nevetett fel. Kinyílt az ajtó. Kol és Elijah lépett be rajta.

- Magához tért? –kérdezte Kol.

- Úgy néz ki. –flegmáztam.

- Örülök, hogy jobban vagy. –mosolygott halványan Elijah. –Megtudhatjuk, hogy mi volt ez az egész?

- Vonzza a bajt. –rántotta meg a vállát Kol, számomra egyáltalán nem elfogadható stílusban.

- Tessék? –kérdeztem vissza élesen.

- Egy másodpercre engedtem el a kezét. –nézett fivérére.

- Talán inkább vonzom az elmebeteg exeidet. –szóltam oda. Kol rám nézett, és már nyitotta volna a száját, hogy beszálljon a vitába, ám Elijah közbelépett.

- Kol, beszélhetnénk?

- Persze. –mindhárman kimentek a szobából. Egy ideig csak bámultam utánuk. Tudni akartam, hogy miről van szó, így erőt vettem magamon, és megpróbáltam kikelni az ágyból. Lehúztam magamról a takarót, és megláttam a testemet. Szörnyülködve néztem égett bőrömet. Azt hittem Klaus vére teljesen helyre fog hozni. Már értem, hogy miért mondta, hogy nem hitte, hogy túlélem, és miért hagytak fehérneműben, és miért ilyen finom anyaggal takartak be. Letettem az egyik lábamat, és a karommal feltoltam magam ülő helyzetbe. Sikerült lassan felállni, majd igyekeztem kifelé.

- Nem tartom jó ötletnek. –hallottam Elijah hangját.

- Kit érdekel, hogy mit tartasz jó ötletnek és mit nem? –szólt vissza Kol. –Meg akarom próbálni.

- Nem szorul rá. Ez csak a te manipulatív személyiségednek tenne jó.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt akarod majd. –közölte Klaus. –Talán szerelmes vagy kisöcsém?

- Nem vagyok szerelmes. Ez egészen más. –szögezte le Kol.

- Valóban? Eltűnt, és te tőlünk kértél segítséget. Mikor kértél bárkitől is segítséget? –szólt közbe Elijah.

- Én benne vagyok. –mondta hirtelen Klaus.

- Te azért mondod ezt, mert neked teljesen mindegy. –vágott közbe Elijah.

- Nem mindegy. Igazán erőteljes és ambiciózus. El tudnám fogadni. –nem akartam lebukni, így elindultam visszafelé, ám természetesen vagyok akkora szerencsecsomag, hogy megbotoljak a saját lábamban. Hangos puffanással értem földet, és bőröm újra égni kezdett. Kol azonnal mellettem termett.

- Te mit művelsz itt?

- Napozok. –fordultam a hátamra. Kuncogva lehajolt hozzám, és megpróbált finoman felemelni.

- Ne! Ez fáj! Hallod? –kiabáltam rá, ám nem foglalkozott velem. Bevitt a szobába, letett az ágyra, majd szó nélkül kiment. –Most mi van? –egy perc múlva visszatért és egy táskányi tasakos vért hozott be.

- Mire visszajövök, ez már ne legyen itt. –hagyott magamra. Nem kellett nekem se több, amint kiment a szobából, jelzett a gyomrom. Éhes voltam, nagyon éhes. Az utolsó cseppig kiszívtam a tasakok tartalmát, és éreztem, ahogy elkezd gyógyulni a bőröm. De ez nem volt elég. Ismét előjött az a probléma, hogy nem tudok leállni. Szerencsémre, és a szobalány szerencsétlenségére, épp benyitott.

- Gyere ide. –hívtam kedvesen magamhoz. Megtette, amire kértem. –Nem fogsz sikítani, ugye? –igéztem meg. Megrázta a fejét, majd kinyújtotta a csuklóját. Belemélyesztettem a fogaimat, majd szép lassan szívni kezdtem. Hamarosan annyi vért vesztett a lány, hogy összerogyott a földre. Ekkor benyitottak, és Klaus állt az ajtóba. Elszakadtam a bőrétől, majd felnéztem az érkezőre.

- Máris kedvellek. –fonta össze a karjait széles vigyorral az arcán. Mögötte Kol jelent meg, aki meglepettségét egy mosollyal jelezte. –Fantasztikus. –bólintott Klaus, majd kiment. Kol becsukta maga mögött az ajtót, és letérdelt mellém.

- Nem is sejted mióta várom ezt. –harapott bele a másik kajába. Én is visszatértem előző tevékenységemhez. Ott ültünk a földön, és ettünk. Idillikus kép ez a vámpírok számára. Éreztem, ahogy a lány erei összepréselődtek, egyre kevesebb vért tudtam szívni, egyre nehezebben. Elhúztam a fejem, és letettem a karját a földre. Ő ezt észrevette, ám nem hagyta abba.

- Ne öld meg. –szólítottam meg. Abbahagyta, majd mély sóhaj kíséretében rám nézett.

- Az őrületbe kergetsz.

- Tudom. –biggyesztettem le a számat. Felkelt a földről, és óvatosan felhúzott engem is. Ajkaimról lassan lenyalta a vért, ami persze átcsapott egy finom csókba, majd besegített az ágyba. –Ne menj el. –szorítottam görcsösen a felsőjét. Fél percig csak szótlanul bámultunk egymás szemébe, majd lassan bólintott egyet. Lefeküdt az ágyra, én pedig mellkasához bújtam.

- Sajnálom. –szólalt meg egy nagyobb csönd után.

- Pontosan mit is? –néztem fel rá, pedig pontosan tudtam, hogy miért kért bocsánatot. Mégis ki akartam vele mondatni.

- Ezt. –nézett le rám. –Érd be ennyivel. –látott át a szitán.

- Hány elmebeteg exed van még?

- Nem tudok többről.

- Hol van most?

- A pincébe.

- Vigyél le. –ültem fel.

- Gyenge vagy még.

- Nem akarom megölni. –jelentettem ki, majd visszafeküdtem. –Leila megosztott velem pár emléket. Az a Kol, akit láttam sose jött volna el velem egy divatbemutatóra.

- Valóban?

- Úgy hiszem.

- Kíváncsi voltam. –közölte. –Az egyik pillanatban erős vagy, és pimasz. Aztán görcsös, és félénk. Látni akartam, hogy milyen, amikor a saját terepeden vagy. Igazán erőtejes voltál, és határozott. Uraltál mindent. Ezt kár lett volna kihagynom. Leila egészen más. Ő sokkal egyszerűbb, kiszámíthatóbb.

- Ezt el kellett volna mondanod neki, nem?

- Miért kellett volna? Élveztem vele akkor, de nem tartottam ezt fontosnak. Most se tartom.

- Értem. Szóval nem érdekel.

- Ne foglalkozz most ezzel. –simogatta meg a homlokomat.

- Mi lesz most? Miről beszéltetek kint?

- Ezzel pláne ne foglalkozz most. –annyira jól esett a simogatása, hogy könnyen álomba szenderültem. Mikor magamhoz tértem, ő már nem volt a szobában, ellenben valaki mással, aki oldalt a karosszékbe ült, és engem figyelt.

- Tudod elég beteg dolog alvó embereket nézni, Elijah. –ültem fel. Ő erre csak elmosolyodott, majd felkelt, és leült az ágyam szélére.

- Kol?

- Elmentek beszerezni pár dolgot.

- Mihez? Valaki árulja már el, hogy mi ez az egész?

- Az öcsém úgy gondolja, hogy gyenge vagy, ami igaz is, hiszen csak pár éve vagy vámpír. Ezen szeretne változtatni.

- És mégis hogy? –vágtam közbe.

- Folytatnám, ha megengednéd.

- Bocsánat.

- Ősi vámpírrá akar változtatni, és ehhez a segítségünket kérte.

- Mi van? Mégis hogy?

- Még mindig nem fejeztem be. Takara, kérlek.

- Bocsánat. –maradtam ismét csöndbe.

- Anyánk varázslatát akarja használni. Telihold van, így ebből elég nagy erőt lehetne meríteni. Találni kell olyan boszorkányokat, akik képesek az igeidőt átírni, és még sok egyéb dolog kell hozzá. Egy csúsztatás van csak benne. Te már vámpír vagy. Nem tudjuk, hogy felébredsz e a végén. Ez túl veszélyes szerintem, de Kol hajthatatlan és önző. Ennek a saját döntésednek kell lennie. Ezért meg kell kérdeznem. Mit érzel pontosan az öcsém iránt? –tette fel kertelés nélkül a kérdést. Annyira zavarba jöttem, hogy hirtelen nagyon melegem lett, és pirulni kezdtem.

- Elijah… -hebegtem. –Ezt hogy érted?

- Szerelmes vagy az öcsémbe? Bár azt hiszem, tudom a választ.

- Ezt honnan veszed? –próbáltam hárítani.

- Nem kell megjátszanod magadat. Egy neurotikus állapotban lévő vámpír megkínzott Kol miatt, és mondhatni rendes munkát végzett. Te mégis itt vagy a családi birtokunkon még mindig. Nem hibáztatlak, kérlek ne hidd ezt. Jó hatással vagy rá, ezt el kell ismernem. Soha nem láttam még ilyennek. Ez az őrült ötlete is csak ezt igazolja, bármennyire is vakmerő, és teljesen felesleges. Melletted megmutatkozott, hogy nincs még elveszve.

- Nem akartam soha kimondani, mert akkor annyira valóságos lesz, de igen, szeretem. Sajnálom, hogy senki más nem látja, hogy milyen is ő. Igazából még én sem látom mindig. Elég nehéz így elmagyaráznom a bátyámnak bármit is vele kapcsolatban.

- Kedvel téged. Nagyon is.

- Örülök, hogy ezt elmondtad nekem Elijah. Bár tőle kellene hallanom…

- Ezért fontos megkérdeznem, hogy átgondoltad-e ezt az egészet. Ha most úgy döntesz, hogy haza akarsz menni, akkor hazaviszlek. Hazaviszlek, és ígérem, hogy békén fog hagyni. Nem kell részt venned ebbe az őrületbe. Ha viszont maradsz, akkor hozzá kell szoknod, hogy egy Mikaelsonnak rengeteg ellensége van. Ha őt akarod, az ellenségeit is megkapod. –egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon, majd egyből odakaptam, hogy letöröljem.

- Köszönöm, tényleg. Sokat jelent ez. –törölgettem továbbra is a szememet. –Kaphatnék egy telefont?

- Persze. –felállt, és kivette a zsebéből a telefonját, majd átnyújtotta nekem. –Magadra hagylak. –mint becsukódott az ajtó, egyből barátnőm számát kezdtem tárcsázni.

- Igen? –szólt bele.

- Kuczi…–csuklott meg a hangom, majd belekezdtem. Negyed órán át csak beszéltem megállás nélkül, majd elhallgattam várva a tanácsot.

- Jézusom. –összegezte az egészet.

- Mi legyen?

- Bármennyire is szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de nem tudok segíteni. Ezt neked kell eldöntened, de szerintem tudod már. Nem lennél ott. És te… –kezdett el ő is szipogni. –ott vagy még mindig, és várod őt.

- Tudom, de olyan hihetetlen. Gondoltam valamit erről a világról, és olyan biztos voltam mindenben. Erre megjelent ő és már semmit se tudok.

- Szerintem ez egy jó dolog. –sírt. –Csak kérlek vigyázz magadra.

- Nem tőlem függ.

- Tudom, de akkor is. –hosszabb csöng következett. –Hívj, ha…ha felébredtél.

- Jó. Szia. –tettem le. Most egy másik számot ütöttem be, ám ott a hangposta kapcsolt be. –Szia Gary. Azért kereslek, hogy elmondjam… hogy szeretlek. Mostanában sok a nézeteltérés közöttünk, de tudom, hogy csak féltesz. Szeretném, ha tudnád, hogy egyáltalán nem haragszom vagy neheztelek már a múlt miatt. Nem haragszom, hogy átváltoztattál. Én túltettem magam rajta, tedd te is. Szeretném, ha boldog lennél, és nem akarom, hogy emészd magad feleslegesen. Nagyon, nagyon szeretlek, és köszönöm, hogy mindig ott vagy nekem. –lenyomtam a telefont, és visszadőltem a párnámra.