19. fejezet

Komolyan New York legdrágább és legelőkelőbb éttermébe jöttünk el? Arcomról sugárzott a döbbenet.

- Csukd be a szád. –súgta oda. Feleszméltem, és megtettem, amire kért. –Jól van. Most szépen lassan induljunk el. –fogott karon, és bevezetett. Nem is figyeltem rá, se a pincérre. Néztem a belsőépítészek pompázatos munkáját. Helyet foglaltunk, majd Kol hangja térített ismét magamhoz. –Pezsgő jó lesz akkor? –kicsit pironkodva bólintottam. Nem tudom mi ütött belém. Elmosolyodott, hiszen a nem várt reakciómat ő is észrevette.

- Nekem….nekem is jó…jó lesz. –hebegtem. Ez után próbáltam kicsit összeszedni magam. Kol rendelt, majd a pincér otthagyott minket.

- Mi ütött beléd?

- Ez a hely. Tudod te, hogy hol vagyunk? –édesen felnevetett.

- Persze, hogy tudom. Anno amikor New York világváros lett, már akkor elég neves volt ez az étterem. Kíváncsi voltam, hogy mennyire kopott meg ez a hely.

- És mennyire?

- Semennyire. Sőt, még fényesebb, mint volt.

- Mit rendeltél?

- Majd meglátod, türelem.

- Kész mázli, hogy tervezői darab van rajtam. Különben nem igazán ülhetnék itt. –mormogtam magamban. A pincér visszatért kezében a pezsgővel, és poharakkal. Töltött nekünk, majd ismét kettesbe maradtunk. Belekortyoltam a pezsgőbe, majd újra kinyitottam a számat. –Honnan van neked ennyi pénzed?

- Mikaelson vagyok, és több, mint ezer éves a családom.

- Klaus első dolga volt, hogy bankkártyát adjon neked, vagy mi?

- Valami olyasmi.

- Pff...

- Te meg ne szólalj. Ahhoz képest, hogy folyton megjegyezések teszel, arra, ahogyan hozzá jutok ahhoz, amit akarok, túl jól éltek.

- Tessék?

- Nem hiszem, hogy egy ilyen lakást a ti munkátokból fent lehetne tartani.

- Mi se vagyunk szentek. –mosolyodtam el ártatlanul. –De lehet, hogy simán fent tudjuk tartani, nem?

- Te egy divatlap szerkesztőjeként lehet, hogy keresel annyit, hogy ezt a lakást pont ki tudd fizetni, de akkor miből veszed ezt a rengeteg drága ruhát? A bátyád munkájáról ne is beszéljünk.

- Mennyit tudtál meg rólam?

- Eleget. –felhúztam kérdőn az egyik szemöldököm. –A Voguenál dolgozol. Az adottságaidat kihasználva, igazából akkor kell bejárnod, amikor kedved tartja, de te mégis folyamatosan bent vagy. Imádod a kávét, és sok időt töltesz el a barátnőddel, aki énekel. A bátyádat is gyakran elkíséred, amikor fotózni megy.

- Elég legyen. –emeltem fel a kezem. –Ezeket mégis mikor tudtad meg?

- 2-szer voltam itt New Yorkban.

- És én nem vettem észre?

- Túl jó vagyok. –vigyorgott. –Valamint egyszer te is meglátogattál.

- Azt hittem, hogy ott egyszer és mindenkorra végeztünk egymással. Vagyis inkább te akartál végezni velem.

- Jaj, ne légy ilyen kis negatív. Korán sincs vége a dolgoknak köztünk.

- Nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz. –jelentettem ki komolyan, és mélyen a szemébe néztem.

- Tudom nagyon jól. Unalmas is lenne, ha ezt tennéd. Akkor egyáltalán nem érdekelnél engem. –meglepődtem ezen az őszinteségen. Közben meghozták az előételt. Kis, francia, fokhagymás kenyérkék voltak, bazsalikommal megszórva, leöntve olíva olajjal. Kézbe vettem, és beleharaptam. Nagyon finom volt. Hamar elfogyott a falatnyi előétel, és már hozták is a főételt. Felismertem, hogy valami halféle, de hogy milyen azt nem tudom.

- Ez mi?

- Sózott tőkehal, lassan sütve. –vette a kezébe a kést és a villát. A törtburgonyát, mint köretet felismertem, de a szószt, amivel le volt öntve azt sem. Egy keveset a villámra tettem, és megkóstoltam. Szarvasgombás öntet. Isteni íze volt. Pár falatot ettem, mire megszólalt a telefonom. A bátyám hívott.

- Ne haragudj. –néztem rá, majd felvettem. –Szia.

- Bocs, hogy nem vettem fel, de remekül szórakozom.

- Ennek igazán örülök.

- Milyen volt a Sátán városában?

- Mystic Fallsban? Hát, nem túl jó. Elena teljesen megváltozott.

- Kivel vacsorázol? Kirúgtok Kuczival a hámból?

- Ahhaaaaa. –húztam el a szócskát.

- Miért hazudsz?

- Micsoda? Én nem…

- Kuczi ma felhívott, hogy hozzak neki el valami boltból egy cipőt, hogy ne kelljen postaköltséget fizetnie. Kérdeztem, hogy mit fogtok ma csinálni, és mondta, hogy Kol ott volt a fotózáson. Vele vagy igaz? –nyeltem egy nagyot. Azt hiszem meg fogom verni a barátnőmet.

- Kérem. –nyúlt a telefonért Kol. Megráztam a fejem, hogy nem. –Add ide. –szorította meg erősen a csuklómat. Felszisszentem, és átadtam a telefont. –Igen, velem vacsorázik. Tán kifogásod van ellene?

- Hagyd őt békén.

- Tudod, nem egészséges, amit csinálsz. Kérdezd meg Nicket.

- Nem érdekel a te elbaszott családod. –hallottam, hogy Gary egyre idegesebb.

- Hol marad a jó modor? Kérlek. –játszott Kol a villájával közben. –Nem kell féltened. Kedvemet lelem a húgodban.

- És még meddig? Amíg vissza nem szól neked?

- Amikor azt teszi, azt különösen kedvelem. –mosolygott rám. –A szavamat adom, hogy nem bántom.

- Hogyne, ma, mi?

- Kérlek, ne rontsd el a mai nap hátralévő részét. –nyomta le a telefont, majd visszaadta. –Hol is tartottunk? –én szótlanul eltettem a telefonomat közben. –Szóval a hal. Ízlik?

- Igen, nagyon finom. –vettem egy újabb falatkát a számba.

- Úgy rohan ez a mai világ. –tűnődött el.

- Melyik volt a kedvenc korszakod? –próbáltam róla többet megtudni.

- Kedveltem az 1800-as végek legvégét, és a 1910-es évek legelejét. Fényűző partikon folyt a pezsgő, és remek hangulat volt.

- Ezek szerint ’14-ben te már…

- Igen, akkor a bátyám már egy koporsóban tárolt.

- Mit tettél?

- Miért gondolod, hogy bármit is tennem kellett azért, hogy leszúrjon?

- Valami csak történt…

- Nem lényeges. –zárta le a témát. Bólintottam egy nagyot, majd megrágtam a következő falatot a számban.

- Jártál Franciaországban, az abszolutizmus idején? –kérdezősködtem tovább.

- Voltam párszor, de nem maradtam sokáig. Undorító volt a paróka meg a rizspor.

- És volt csatos cipőd?

- Nem. –rázta meg a fejét.

- És a lányok?

- Könnyen kaphatóak voltak. –vigyorgott.

- Azt hittem, szeretsz küzdeni értük.

- Fárasztó folyton ezt tenni.

- Hol éltél a leghosszabb ideig?

- Angliában a családommal. De miért érdekel ez téged?

- Csak próbálok beszélgetni veled. –mentegetőztem.

- Tetszik a 21. század is. Rövidek a szoknyák. Úgy öltöztök, mint a prostituáltak.

- Köszönöm, ez kedves. –kortyoltam bele a pezsgőbe.

- Azt nem mondtam, hogy ez nekem nem tetszik. Könnyebb megszabadulni ezektől a ruháktól, mint a nagy fűzőktől.

- Logikus.

- Miért dolgozol? –nyelte le Kol az ételt.

- Hogy ne unatkozzam. Valamivel le kell kötnöm magam.

- Mikor vadásztál utoljára? –váltott témát hirtelen.

- Tessék?

- Mikor ettél utoljára emberből?

- Rég. –próbáltam visszaemlékezni. –Mióta itt vagyok New Yorkban, azóta nem.

- Hogy tudsz ellenállni? –kérdezte állhatatosan.

- Amióta téged ismerlek, nehezen. –vallottam színt. Fogalmam sincs, mi ütött belém, és hogy miért vigyorgok. Kicsit megártott a pezsgő.

- Ennek igazán örülök. –vigyorgott rám. –Kérsz még egy kis pezsgőt?

- Köszönöm nem. Így is többet ittam a kelleténél. Megettük a főételt, és a pincér elvitte a tányérokat, majd visszatért a számlával.

- Desszert nincs?

- Más lesz a desszert. –mosolygott angyalian rám. – Remek desszertet találtam ki. Odáig leszel érte. –odaadta a bankkártyát, fizetett, majd távoztunk.

- Sétáljunk haza, közel lakom.

- Inkább fogok egy taxit.

- Na...

- Nincs kedvem sétálni. –közölte félvállról, majd leintett egy taxit. Ennyit a tervemről, hogy a friss levegőnek köszönhetően én majd kijózanodom. De miért is akarok kijózanodni? Inkább leitatom őt, és akkor talán több mindent megoszt velem. Mikor odaértünk, kiszálltunk, és Kol megigézte a taxisofőrt. –Mehetünk. –lépett oda hozzám.

- Kol? –hallottam egy női hangot magam mögött. Mindketten felé fordultunk. –Megismersz még?

- Leila. –mondta ki a nevét. A nő elmosolyodott, majd közelebb lépett. Végigmért mindkettőnket, és immár picit bátrabban szólalt meg.

- Azt hittem, többé nem látlak. –simította végig hosszú szőke haját. Egyből összeraktam, hogy Kol valószínűleg a múltban őt szédítette. Minden egyes másodperccel kellemetlenebbül éreztem magam.

- Nahát, még mindig jól nézel ki.

- Akár csak te. Azóta se találkoztam ilyen szívdöglesztő pasival. Ez egy jel, hogy találkoztunk. –aha, persze, egy jel, mi? Ismét végignézett rajtam, ám most már lenézően. Úgy döntöttem, hogy nem nézem végig, ahogy egymásnak teszik a szépet.

- Na jó, én felmegyek. –jelentettem ki. –Örültem a találkozásnak. –néztem a nőre, majd sarkon fordultam, és bementem az épületbe.

- Ms. Sommers. –biccentett a fejével Barry. –Jó estét.

- Jó estét. Az úr, aki ma is velem volt, ha idejön, kérem, engedje fel.

- Rendben.

- Jó éjt.

- Jó éjt Ms. Sommers. –beszálltam a liftbe. A lakásba ledobtam a kabátom, és a cipőmtől is megszabadultam. Kivettem a hűtőből a gint és tonikkal felöntve egy pohárból szürcsöltem. Az igazságot megvallva az a Leila, vagy kicsoda, gyönyörű nő. Már el is képzeltem, ahogy ezek ketten egy ágyban hemperegnek. Tökéletesen makulátlan mindkettő külseje. De Kol miért állt le cseverészni vele? Miért nem jött velem? Titkon azt reméltem, hogy velem tart és nem marad ott. Próbáltam magam nyugtatgatni, hogy rég nem látták egymást, csak beszélgetnek. De mi van, ha Kol lelépett vele? Lehúztam a gint és töltöttem újra. Az ablak elé álltam, és a fényeket nézegettem, hátha eltereli a gondolataimat, de nem így történt. Már 10 perce bejöttem, és ő még sehol sincs. Megszólalt a lift csengője, és ő lépett be. Csak azért se néztem rá. Hallottam, ahogy ő is megszabadul a ruháitól, majd a pulthoz megy.

- Jé, a kedvencem a gin. –szólalt meg, aztán mögöttem termett. –Mi az?

- Azt hittem, nem jössz fel. –válaszom hallatán felnevetett.

- Ugyan kérlek. –simította végig a karomat, mikor mögém ért. Elvette a kezemből a gint, és megitta. A pulthoz mentem, visszatettem az üveget a helyére. –Miért teszed el?

- Mikor legutoljára a társaságodban berúgtam, érdekes vége lett. –gondoltam vissza a bulira a Grillben.

- Nem, mikor legutoljára berúgtál egy sráccal táncoltál egész este. Tudod elég nehéz volt megállni, hogy ne menjek oda, és nem tépjem fel először az ő, aztán a te torkodat.

- Akkor már képben sem voltál.

- És most képben vagyok? –vigyorgott rám.

- Nem tudom. Leilánál biztos. –kezdtem el kifűzni a ruhám, mintha ott sem lenne. Éreztem, ahogy az anyag enged a testemen, majd lehullott a lábaimhoz. Kiléptem belőle, felvettem a földről. –Elmegyek először én fürdeni. –indultam meg, ám nem jutottam messzire. Erősen a falhoz nyomott, belemarkolt a hajamba, amit hátrafelé húzott, így kénytelen voltam a szemébe nézni. Hosszasan egymást bámulva álltunk, míg végül ujjaimmal az ingét kezdtem kigombolni, majd a ruhadarabot a földre dobtam. Ezután megcsókolt, de nem a megszokott módon. Egyáltalán nem gyorsan és szenvedélyesen, hanem lassan. Arcomat két tenyere közé fogta, és folytattuk a csókot, időt, levegőt nem spórolva. Kezeimmel csupasz hátát simogattam. Ő nekem nyomta a derekát, így megéreztem izgalommal teli alsó részét, de kezeit még mindig nem vette le az arcomról, sőt erősebben szorította. Nagyon izgató hatással volt rám ez a változás, amit észleltem rajta. Bele-belenyögtem a csókunkba. Egyik keze lecsúszott az államra, amit feljebb tolt, így hozzáfért a nyakamhoz, közben másik kezével a melltartómtól szabadult meg. Kulcscsontomat csókolta, a mellemet markolászta. Úgy éreztem, fel fogok robbanni, ha sokáig folytatja ezt még. A testem finoman remegni kezdett, karjaimmal egyre erősebben kezdtem szorítani. Kioldottam a gatyáját, és kézzel kezdtem izgatni. A nyakamba nyögött, innen tudtam, hogy elértem a célom. Felemelt és megindult velem a szoba felé. Belökte az ajtót, letett az ágyra, és megszabadult a gatyájától. Combomhoz ért, és szépen lehúzta a harisnyámat mindkét lábamról, majd egyesével megcsókolta a lábfejeimet, és így haladt fel apró csókjaival a combomon. Mikor a vékony, kis bugyihoz ért, azt is csókkal hintette be, a vékony pánt alá nyúlt, és attól is megszabadított. Megvált a bokszerétől, rám feküdt, egy csók kíséretével eggyé váltunk. Újfent nyögtem egyet. Átkaroltam a nyakát, és ő mozogni kezdett, szépen lassan. Kis idő múlva, egyik lábamat a nyakába tette, és így folytattunk. Még mindig ugyan abban a tempóban, semennyit sem gyorsítva. Mikor megunta így, elkapta a csípőmet, és fordultunk. Felülre kerültem. Kiegyenesedtem, két kezemet a vállán helyeztem el, és finoman mozogni kezdtem. Kezeit még mindig a csípőmön pihentette. Lehajoltam, hogy megcsókoljam, majd mikor újra felegyenesedtem, elkaptam a tarkóját, és őt is felfelé húztam ülő helyzetbe. Átkarolta a hátamat, és nyakamba csókolt. Nem bírtam a hangomnak megálljt parancsolni, nyögni kezdtem egyre intenzívebben. Gyorsabban kezdtem el mozogni, és hamarosan az ő hangja is felerősödött. Megőrülök ettől a hangtól. Egyre gyorsabban és gyorsabban kezdtem el mozogni. Ő visszadőlt az ágyra, de én nem lassítottam. Nem is bírtam volna. Éreztem, ahogy közeledik a csúcs, minden egyes mozdulattal. Ismét megfogta a csípőmet, és segített a mozgásban. Hirtelen abbahagyta, hátranyomott az ágyon, én pedig kérdőn néztem fel rá. –Kérlek. –nyögtem.

- Még nem. –morogta bele a fülemben, ugyanis, amint hátam az ágynak nyomódott, ő már felettem volt. Fülem kezdte csókolni, nyálazni, én hátát karmolásztam. Elhatároztam, ha ő így, akkor én is. Vállait megragadva fordultunk, és nyakába csókoltam, majd szépen haladtam lejjebb a csodás felsőtestén. Minden egyes porcikát apró csókkal láttam el. Hihetetlenül szexi hangokat kényszerítettem ki Kolból. Nem sokáig engedte, mert megragadta a fejemet, és felrántott. Immár nem lassan kezdett neki, hanem ütemesen és egyre gyorsabban. Hátába kapaszkodtam, és megint éreztem, hogy közel a csúcs. A fejemnél könyökölt, ajkaimat a kulcscsontja fölé tapasztottam. Egyszerre éltük át a gyönyör adta pillanatokat. Én beleharaptam a bőrébe izgalmamban, és magamra húztam őt. Fülemnél lihegett, mindketten próbáltuk összeszedni magunkat. Legördült rólam, és feje alá tette karjait. Fölé hajoltam, és megcsókoltam. Egyik karjával átkarolt és simogatni kezdett. Mikor vége lett a hosszú csókcsatánknak az oldalamra fordultam, ő pedig szorosan magához ölelt, a fejét pedig a nyakamba fektette.

- Mondtam, hogy jó lesz a desszert. –egyikünknek sem kellett sok, már aludtunk is.

18. fejezet

Ledöbbentem, mikor megláttam, hogy Kol áll az ajtóba, és engem néz. Te jó ég. Mi keres itt? És miért olyan átkozottul szexi? Bence is kapcsolt, és megszólalt.

- Álljunk le. Ez így nem jó. Nézd meg a fiúkat Takara mellett, több ezüst kell rájuk is. –lépett oda hozzájuk, és magyarázni kezdett az öltöztetőknek. Ez alatt én odamentem az ajtónállóhoz.

- Hát te? Hogy jutottál be?

- Tudod milyen jól tudok meggyőzni másokat. –mosolyodott el ártatlanul.

- Nem lehetsz itt.

- Mert?

- Épp egy fotózás közepén vagyunk.

- Visszahoztam a telefonodat. –nézett rám kisfiúsan. –Tetszik a háttérképed. Igazán inspiráló.

- Azt nem én állítottam be. –vágtam rá egyből.

- Takara, ha volnál szíves visszafáradni. –kért meg a fotós.

- Maradj itt, de el ne mozdulj. –emeltem fel mutatóujjamat a hatás kedvéért.

- Megpróbálok. –heccelt.

- Tccc… –hagytam ott.

- Az igen. Fél perce van itt, de már felbaszta az agyadat. –vigyorog Bence mellettem, és megigazította a szoknyámat.

- Fooogd beehhh… –nem tudtam normálisan beszélni, mert épp a számat javította az egyik sminkes. Beálltunk a fehér háttér elé. Engem egy ezüstszínű bárszékre ültették, a két fiút pedig mellém állították. Csak úgy kattogott a vaku. Több pózban is lekaptak minket, sőt jó párszor újra kellett fotózni, mert elnevettük. Billy a fotós, természetesen lekapta azokat a pillanatokat is, amikor tátott szájjal nevetünk. Kol még mindig ott állt és bámult. Mikor találkozott a tekintetünk, rám vigyorgott.

- Takara! -csentittett a fotód.

- Bocsánat. -ráztam meg a fejemet, mintha elbambultam volna.

- Szóval, arccal kicsit balra, de a szemeddel ne. -megtettem, amire kért. -Vállakat, lejjebb, ne olyan feszülten.

- Nem vagyok feszült! -kértem ki magamnak. Újra kattogni kezdett a gép, én meg alig vártam, hogy vége legyen.

- Na jól van, mára ennyi. –hallottam a mennyi hangot. Elmentem gyorsan átöltözni, és mire visszaértem, Kol az egyik sminkessel beszélgetett. Inkább bájcsevegett, sőt enyelgett. Felhúztam az egyik szemöldököm, úgy néztem a jelenetet.

- Én ezt nem hagynám. –állt mögém Bence.

- A kávétok. –jött oda megint az asszisztens. –Ötre kértétek, igaz?

- Igen? –néztem rá meglepetten.

- Igen. –csapta örömébe össze Bence a tenyerét. –Én voltam. Gondoltam kívánni fogod, mire a végére érünk. –elvettem a nőtől, és belekortyoltam.

- Végre hasznodat veszem. –mosolyogtam barátomra, majd visszanéztem Kolékra. A nő épp egy hatalmas vigyor kíséretével megsimogatta Kol alkarját. Nem bírom elviselni, hogy fogdossa. Megint megérintette, most közelebb is húzódott hozzá.

- Fél perc múlva robbantod a bombát, vagy nézed még őket egy darabig? –igaza volt. Kol mit flörtölget vele? Jó, nem vagyunk úgy együtt, de akkor is. Elindultam feléjük. Gyors és hosszú lépteimmel hamar odaértem.

- Megyünk? –néztem rá, a nőt észre sem véve. Azt hiszem, Cadynek hívják.

- Szia Takara. –nyávogta.

- Helló. –néztem rá egy pillanatra, majd vissza Kolra.

- Nem is tudtam, hogy te Takarához jöttél. –nevetett fel a lány, mire Kol ártatlanul elmosolyodott.

- Kérem a telefonom. –szólaltam meg.

- Öröm volt megismerni Cady.

- Majd még biztosan összefutunk. –rebegtette meg pilláit. –Szia Kol. –rám nézett. –Takara.

- Viszlát. –hagyott ott bennünket. –Kérem a telefonom. –ismételtem meg.

- Azt ki kell érdemelni. –megforgattam a szemem, és otthagytam, ő pedig sietősen utánam eredt. –Te most forgattad a szemed rám?

- Annak tűnt? –nyomtam meg a földszint gombját.

- Miért vagy ilyen ingerült?

- Utálom Cadyt.

- Pedig kedves lány.

- Persze.

- Gondoltál rám? –szorított a falhoz hirtelen.

- Néha eszembe jutottál. –hazudtam hosszas gondolkodás után. Hangosan felnevetett, majd visszaállt eddigi helyére.

- Helyes.

- Néha. –szálltunk ki a liftből.

- Pedig a telefonod nálam volt. Nem tudtad nézni a képünket.

- Nem én raktam ki, hanem Kuczi.

- De nem állítottad át…

- Nem volt időm. –hazudtam. Megállt egy pillanatra, és végignézett rajtam.

- Bakancs? Komolyan?

- Mi a bajod vele?

- A férfiak hordanak bakancsot.

- A te idődben hordtak csak ők. –oktattam ki.

- Csak magas sarkút kéne hordanotok.

- Nyilván. –ráztam meg a fejemet. –Hogy ment a dolog Mystic Fallsban?

- Érdekesen. Most hagyom, hogy a dolgok lenyugodjanak egy picit.

- Ezért inkább engem zaklatsz? –néztem rá.

- Én ezt nem nevezném annak. Te ezt élvezed, pont úgy, ahogy én. –kinyitottam a kocsi ajtaját, és beszálltam. Ő is ezt tette.

- Fogd meg egy picit. –adtam oda neki a kávét, majd bekötöttem magam, ő pedig beleivott a pohárba. –Persze, szolgáld csak ki magad. –morogtam.

- Finom. Kókusz íze van.

- Igen, mert kókuszos. –adtam gázt. Hála a jó égnek nem volt nagy a forgalom. Hamarosan leparkoltam.

- Itt laksz?

- Nem. Mindjárt jövök. Maradj itt.

- Én is jövök inkább.

- Csak a recepcióig megyek. –szálltam ki. –Itt maradsz! –hagytam ott. Bementem, ahol egy fiatal nő átadott nekem egy nagy sárga borítékot, és már mentem is vissza a kocsihoz. Hazavezettem. Kol folyamatosan bele-beleivott a kávéba. Tényleg bejöhet neki.

Beparkoltam a parkolóházba. –Gyere. –szálltunk ki. A borítékot a hónom alá csaptam, és lezártam a kocsit, majd kimentünk a felszínre.

- Hova megyünk most?

- Oda. –mutattam a hatalmas sarokházra. –Kérem a kávém.

- Attól tartok, hogy már elfogyott.

- Te megittad?

- Finom volt.

- Te megittad a kávémat? –kaptam ki a kezéből. Tényleg üres volt. Mély lélegzetet vettem, majd kidobtam a kukába. Bementünk az épületbe, és a recepciós bácsi kedvesen köszöntött.

- Ms. Sommers, hogy van ma?

- Köszönöm jól. –mosolyogtam rá.

- Uram. –biccentett Kolnak is, aki ugyan ezzel a gesztussal üdvözölte. –Jött két levél. Egy önnek, egy pedig Mr. Sommersnek. –nyújtotta át a két borítékot.

- Köszönöm Barry. –beszálltunk a liftbe, és megnyomtam a 23-as gombot.

- A legfelsőre?

- Igen, Gary gyengéje a tetőtéri lakás.

- Itt laksz?

- Igen. –szálltunk ki hamar.

- Érdekes. –jegyezte meg, miután körbenézett. Addig én lepakoltam.

- Te ne szólalj meg, a kávémat is megittad.

- Ne legyél már ilyen. Ezt nem szeretem.

- De kár. –húztam el a szám. Előttem termett, az állam alá nyúlt, és felemelte.

- Ne legyél már féltékeny.

- Nem vagyok.

- Inkább mutasd meg a hálószobád. –vigyorgott, én pedig némán az ajtó felé mutattam.

- Az?

- Igen, oda mutattam, nem?

- Ha elrontod a kedvem, az nem lesz jó. –fenyegetett meg egy ártatlan mosoly kíséretével, majd otthagyott. Felnyitottam a levelet, amit Gary küldött. Egy képeslap volt benne Miami Beachről. Megfordítottam és elolvastam, amit írt. „Bolond vagy, hogy ezt kihagytad. Jól szórakoznál. Ömlik a kókuszrum és még te is találnál magadnak valami helyes pasit.” Kedves tőle, hogy minden alkalmat megragad, hogy cukkoljon. Úgy döntöttem, hogy inkább megnézem Kolt, hogy mit csinál. Olyan, mint a rossz gyerek, nem lehet magára hagyni. –Ez mind a tiéd? –kérdezte tőlem a ruhatömegek láttán.

- Igen.

- Nincs is ennyi ruhára szükséged.

- Szeretem a divatot és ő is szeret engem. –vontam meg a vállam. Kinyitotta az egyik kisebb szekrényemet, ami telis-tele volt cipőkkel. Végigpásztázta, majd vigyorogva rám nézett. –Nem tehetek róla. –nevettem fel.

- Neked ilyened is van, és te inkább bakancsot hordasz? –szólt be. –Mindegy. Ma valami ilyesmit vegyél fel. –jelentette ki.

- Tessék? Miért kéne felvennem? Otthon vagyok.

- Elviszlek vacsorázni. –felelte könnyedén, majd ráugrott az ágyamra. –Jó puha. –mozgolódott rajta.

- Vacsorázni? –kérdeztem vissza.

- Tán baj van a füleddel?

- Nem, nincs. –ráztam meg a fejem. Elgondolkodtam, végül elmosolyodtam.

- Mi az?

- Eszembe jutott az, amikor legutoljára elvittél vacsorázni.

- Nem nevezném annak. Még az előételig se jutottunk el, nemhogy a fincsi desszertig. –vigyorgott rám, és végignézett rajtam. Tudtam, hogy mire gondol.

- Miért akarsz vacsorázni?

- Mert még nem vacsoráztam New Yorkban a te társaságban. –nem akartam vele tovább dacolni.

- Visszakapom a telefonom?

- Kiérdemelted?

- Nem ajándék. Az én tulajdonomban van, csak te elkoboztad tőlem a tónál. –sóhajtott egy mélyet, majd a zsebébe nyúlt.

- Nehéz eset vagy. –nyújtotta oda, én meg gyorsan kikaptam a kezéből. –Legalább nézhetsz rajta engem, amikor nem vagyok veled.

- Utoljára mondom, hogy nem én voltam! –kiabáltam rá. –Amúgy se vagyok nehezebb eset nálad. –szóltam vissza. –Hova megyünk?

- Mégis van kedved menni? –vált gonosz mosolyt.

- Vitázhatunk még 5-10 percet, de a végén úgyis az lesz, amit te mondasz, és én ehhez most egy kicsit fáradt vagyok. Van egy olyan sejtésem, hogy már asztalt is foglaltál, igaz?

- Okos.

- Szóval mit vegyek fel?

- Hát ne bakancsot. –gonoszkodott tovább. Bementem a fürdőbe, levetkőztem, s beálltam a zuhany alá. Hagytam, hogy a meleg víz kényeztesse a bőrömet. Ezt követően, egy szál törülközőbe kimentem, hogy fehérneműt vehessek fel. Kol már a nappali hatalmas ablakaiból nézte New York fényeit. Egy fekete csipkemelltartót vettem fel és egy hozzáillő francia bugyit. Átlátszó combfixbe bújtattam a lábaimat, amit egy fekete, csipkés harisnyakötővel rögzítettem. Kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. Ő még mindig a fényeket bámulta. Láttam, hogy az ablakból engem nézett. Drága fekete öltöny volt már rajta, ami rettentően jól állt neki. Visszamentem a fürdőbe, és egy kevés sminket tettem magamra. Befújtam magam a parfümömmel, majd kijöttem. –Vegyél fel valamit, vagy különben sosem jutunk el az étteremig. –megtorpantam, végignéztem magamon, majd elvigyorodtam.

- Csak nem tetszik a látvány? –indultam tovább. A „mit is vegyek fel” dilemmát most ki tudtam hagyni, hisz tudtam, hogy mit fogok felvenni. Kivettem a szekrényből azt a vörös, inkább már piros ruhát, ami a Mikealson esten volt rajtam. Levettem a melltartóm pántját, majd belebújtam a ruhámba. Alulra fekete, 10 cm-es Manolo Blahnik cipőt húztam. Feltűztem vörös hajamat lazán, így pár tincs kihullott rögtön. Az ajkamra pedig vörös rúzst tettem.

Belenéztem a tükörbe, és nem csalódtam a látványban. Nézegettem még magam egy kicsit, majd kimentem hozzá.

- Kol? –szóltam hangosan. –Kol?

- Itt vagyok. –jött ki Gary szobájából.

- Te mit csináltál ott?

- Csak körülnéztem. –végignézett rajtam, és elmosolyodott.  –Ismerős ez a ruha.

- Lehet láttad már, de nem vagyok biztos benne.

- Igen, én sem. –ment bele a játékba. –Hol viselted ezt?

- Egy kis városkába volt egy bál. Ott vettem fel először. A bátyámmal voltam.

- És tetszett a bál neked?

- Hát le voltam nyűgözve a pompa, meg a fényűzés miatt. De volt ott egy fiatal férfi. Azt hiszem a család tagja volt talán.

- Tényleg?

- Igen. El volt szállva magától. Olyanokat mondott, hogy ő bárkit felszedne.

- És milyen igaza van.

- Úgy gondolod?

- Téged is felszedett.

- Azt hiszem azt ajánlottam neki, hogy táncoljon a tükörképével. –tettem az ajkamra mutatóujjamat.

- És erre ez az erős vámpír nem tépte fel ott helyben a torkodat? –kérdezte kicsit fenyegetően.

- Nem, mert le volt nyűgözve szépségem láttán, ahogy most is.

- Kicsit több kell ennél, hogy engem lenyűgöz. –nevetett fel. Kicsit rosszul esett ez a mondat a szájából, de sejtettem, hogy nem gondolja komolyan. Vagyis nem gondolhatja komolyan. Itt vagyunk New Yorkba és vacsorázni visz. Csak úgy nem csinálná meg bárkivel, nem igaz? Nem?

- Ó, azt nem hiszem. –mentem hozzá közelebb.

- A markomban vagy. –jelentette ki.

- Jót fogsz álmodni, ha azt mondom, hogy igen. Nem akarom, hogy rémálmaid legyenek, még a végén lelkiismeret furdalásom lenne. –simítottam végig arcát, közben flegmán elhúztam a szám.

- Szívesen folytatnám ezt, de itt a taxi.

- Nem érdekel. –dacoltam vele. Végignézett rajtam ismét. –Mégis tetszik a ruha?

- Nem mondtam, hogy nem tetszik. Hol a bakancsod? –vigyorgott rám.

- Ha még egy megjegyzést teszel a király bakancsomra, akkor abba jövök.

- Akkor nem megyünk sehová.

- De kár. –biggyesztettem le az ajkamat. Az irónia csak úgy zengett szavaimból. Eltelt pár perc néma csöndben. Csak álltunk és néztük egymást. Elképesztően dögös volt.

- Induljunk. –törte meg a csendet. Felvettem a kabátomat, és elindultunk. Beszálltunk a taxiba. Miközben utaztunk, apró retikülömből előhalásztam a telefonomat, hogy felhívjam bátyámat. Nem vette fel, így üzenetet hagytam neki.

- Szia Gary. Remélem jól mulatsz, ha már nem veszed fel. Kösz a képeslapot, de ezért még bosszút álok, ugye tudod? Csak tudatni akartam veled, hogy élek és virulok, mielőtt kiakadsz. Vacsorázni megyek, szóval majd holnap hívj. Szeretlek, pá. –lenyomtam.

- Nem idegesít, hogy állandóan szemmel tart téged?

- Csak félt. Már csak ketten vagyunk egymásnak. A mániája, hogy vigyázzon rám.

- Egy időben Nick is ezt csinálta Rebekahval. Nem működött sokáig. –tette karba a kezét.

- Jó, de ti külön eset vagytok, azért ezt te is beláthatod.

- Ebben igazad van. –nemsokára az autó megállt, és mi kiszálltunk.

- Del Posto. –mondtam ki hangosan. Ezt nem hiszem el. Komolyan New York legdrágább és legelőkelőbb éttermébe jöttünk el? Arcomról sugárzott a döbbenet.

17. fejezet

Az asztalra volt hajtogatva a többi ruhám, úgyhogy azokba is belebújtam, majd sóhajtottam egy hatalmasat. A teraszablak elé álltam, és gyönyörködtem egy kicsit a kilátásba. Eszembe jutottak a régi emlékek, amikor itt nyaraltunk. Sose fogunk már többet ilyet csinálni. Sose leszünk olyan gondtalanok, mint azelőtt. A konyhába mentem, mert megszomjaztam, és ahogy elhaladtam a pult mellett észrevettem valami oda nem illőt. Méghozzá az utolsó fehértölgyből készült tőrt, amivel köztudottan végezni lehet az ősi vámpírokkal. Odaléptem mellé, és felemeltem, hogy jobban szemügyre vehessem. Ezzel már megölték Finnt, Stefan mesélte. Végighúztam az ujjamat rajta.

- Szia. –szólított meg Kol. Felnéztem, a pult másik végében állt, és csibészesen mosolygott. Visszatettem a karót oda, ahonnan elvettem, majd a hűtőhöz léptem.

- Szia. –válaszoltam neki, azzal kinyitottam a hűtőt. Kivettem belőle egy üveg vizet, majd töltöttem magamnak. –Hol voltál?

- Már mondtam. Megakadályoztam a keresést. –beleittam a vízbe.

- És ez? –mutattam a karóra.

- Damontól vettem el.

- Damontól?

- Elkísérte Jeremyt a kocsmába, ahol a vámpírok voltak. Az unokaöcsédnek meg kellett volna ölni a vámpírokat, de megelőztem. –letettem a poharat, megkerültem a konyhapultot, és hozzáléptem. Végigsimította az arcomat, majd nagyujjával az alsó ajkamat is. Közel hajolt és megcsókolt. Éreztem a szájában a wishkey ízét.

- Te ittál? –törtem meg a csókot.

- Sokat kellett várni rájuk.

- Aha.

- Nem akarsz megpróbálni megölni? –biccent a karó felé.

- Nem. Tudod, hogy is mondjam, ja igen, szórakoztatsz. –néztem rá komolyan, mire ő hangosan felnevetett.

- Az jó, mert ha én meghalok, akkor te is.

- Tessék? –néztem rá értetlenül.

- Jól hallottad.

- Ezt hogy érted?

- Én vagyok az ősöd.

- Honnan veszed?

- Te jelentetted ki, hogy nyomoztam utánad. Nem jártál messze az igazságtól. –nem bírtam megszólalni. Próbáltam feldolgozni az új információt, de képtelen voltam rá. –Mi az?

- Még, hogy tőled „származom”? –mutattam nyuszi füleket. –Jézusom. Genetikai hulladék vagyok.

- Úgy gondolom, megint túlzottan pimasz vagy.

- Van ilyen. –rántottam meg a vállamat. –Jézusom. Ez akkor olyan, mintha az apámmal feküdtem volna le. –ragoztam tovább a dolgokat. –Ráadásul ötször.

- Ne feszítsd túl a húrt. –figyelmeztetett. –Mi? Te számolod?

- Úristen. Nem hiszem el. –ismét kinyitottam a hűtőt, most valami erősebb után kutatva. Kivettem egy üveg vodkát, és lecsavartam a kupakját.

- Iszol erre? –mosolygott rám.

- Inkább a földig iszom magam, ahol már erre nem tudok emlékezni.

- Ez fájt. –játszotta a sértettet, majd előttem termett, szorosan hozzám simulva.

- De kár… –simítottam végig arcát kezemmel. Elkapta, majd erősen megszorította. –Au…

- Örülnöd kéne, hogy ilyen remek ősöd van, mint én. –nézett komolyan rám, de szemeiben ott bujkált az a játékosság, amit annyira szeretek. –Mennünk kell.

- Hová? –hangomból mintha kicsengett volna a csalódottság. Igen, csalódottság. Jól éreztem magam a társaságában. Itt akarok lenni most, vele. Csak vele. Erre vártam New Yorkba, erre vártam Detroitba, és mindenhol. Valószínűleg ő is kihallotta hangomból ezt, ezért is mosolyodott el.

- Neked New Yorkban kell lenned.

- És neked?

- Nekem van még egy kis dolgom a húgommal. –válaszolta komolyan. –Talán azt szeretnéd, ha veled mennék?

- Ugyan kérlek. –flegmáztam. –Pusztán kíváncsi voltam.

- Persze. –vigyorgott rám lefegyverzően. –Kint van egy kocsi. A gazdáinak úgy sem lesz rá szükségük.

- Meg fogod ölni őket?

- Meg fogjuk. –javított ki.

- Én ugyan nem.

- Enned kell. Nem vagy valami erős.

- Majd eszek, ha hazamentem.

- Takara –hangja komolyan csengett, ellenszegülést nem tűrve. –Fel kell venned az én életstílusomat.

- Ez nem életstílus. –szegültem ellene. –Különben is, több marad neked. –vágtam oda.

- Ha így gondolod. –rántotta meg a vállát. –Mandy. –megint előjött szófogadóan a szobából a nő. –Add oda a hölgynek a kocsi kulcsot. –kérte mézesmázosan.

- Igen is.

- Te hogy mész vissza? –kérdeztem.

- Megoldom. –kísért ki. Nem akartam csak így beszállni a kocsiba, de kezdeményezni se szerettem volna. Kinyitotta a kocsiajtót, és várta, hogy beszálljak. Csak álltam csöndben vele szemben, és szemét kutattam. –Mi az? –vigyorgott rám.

- Semmi. –ráztam meg a fejem, majd beszálltam. Becsukta az ajtót, én pedig lehúztam az ablakot. –Tényleg ne vigyelek el?

- Nem kell.

- Oké. Megyek és leiszom magam, az ősöm miatt. –ugrattam.

- Nem unod még?

- Mit? A szívatásod? Sose unom meg! –nevettem fel hangosan, azzal gázt adtam. Visszanéztem a visszapillantó tükörbe, és láttam, hogy bemegy a házba. Tudtam mit fog csinálni. Úgy éreztem nem jogos, ha kiakadok, hiszen ő ilyen. Nekem így kell őt elfogadnom. Padlógázzal haladtam, mert tudtam, hogy hamarosan a stúdióba kell lennem. Szinte száguldottam hazáig. A város szélén otthagytam az autót. Kiálltam az úttestre, így kénytelen volt a kocsi vezetője megállni. Egy velem egykorú srác vezetett, az anyósülésen egy fiatalabb lány ült, aki platinaszőke haját csavargatta unottan, és ajkain túl sok szájfény csillogott. Elővettem csábító nézésemet, és lehajoltam az ablakhoz, hogy beszélni tudjak a sofőrrel
Megköszörültem a torkom, majd belekezdtem. –Hazavinnél? –vetettem rá egy kis mosolyt, közben mélyen a szemébe néztem. Gary nem tudja, de elég gyakran idézek meg embereket. Jó, mondjuk ilyen kisebb okok miatt, mint például, hogy ne kelljen sorban állnom a próbafüle, esetleg a kassza előtt, vagy egy szórakozóhelyen. Apró, kis gonoszkodások. Tartottam az igézéstől, hisz Kolnak igaza volt, gyenge vagyok. Érzem magamon, ahogy azt is érzem, hogy szomjazom.

- Persze, szállj be. –válaszolt bővülten.

- Mi? Ray ezt nem mondhatod komolyan. –hirtelen a másik oldalt termetem, és villámgyorsan kinyitottam a kocsi ajtaját. Ránéztem a nyávogó barbibabára, most ő következett.

- Fogd be a szád, és ülj az anyósülésre. Nem szeretek hátul ülni. –utasítottam. Szó nélkül kiszállt, és átadta a helyét. Bepattantam az anyósülésre, és tündérinek szánt hangon ezt kértem. – A Broadway és a Park Ave sarkára, legyen szíves.

- Értettem. –adott gázt. Hallottam, ahogy lüktetnek az ereik. Csábító volt. Elfogott egy gondolat, és a képzeletem vette át az agyam felett az uralmat. Elképzeltem, ahogy Ray nyakához hajolok, és minden cseppjét kiszívom. A barátnője sikolya kellemes háttérzaj lenne. Letörölném a számat, majd hátranéznék, megnyugtatnám, és máris ő következne. Ez után átszállnék egy másik kocsiba, ahol mehetne minden elölről. Igen, így lenne. Jó lenne.

Aztán kapcsoltam. Visszatértem a valóságba. Nem lehetek olyan, mint Kol. Nem lehet. El kell vonnom a figyelmemet.

- Kapcsolnál egy kis zenét? –néztem Rayre.

- Persze. –tette, amire kértem. A rádióban épp Pink énekelt, hangosra feltekertem, hátrahajtottam a fejem, és kifújtam a levegőt. Kol jutott az eszembe. Vajon mit csinálhat most? Teljesen a gondolataimba merültem. Mire feleszméltem, már közel jártunk. Ray félrehúzódott, én pedig rájuk néztem.

- Egyedül jöttetek be a városba, te rosszul lettél, azért ültél hátra. –néztem a lányra. Megismételték, amit az előbb mondtam. Kiszálltam, és hazasétáltam. A liftben előkerestem a kulcsaimat. Ahogy beléptem a házba, egyből a laptopom elé ültem, a fotózás információi miatt. Dél múlt pár perccel. A fotózás kettőtől lesz, így volt időm lezuhanyozni, és szomjamat is oltani. Három tasakkal is megittam. Mámorító érzés volt. Mámorító, és egyszerre megnyugtató. Kipakoltam a bőröndömből, amit Kuczi letett a szobámba. Felvettem egy barna színű cicanadrágot, egy fekete inget, ami a fenekem alá ért, és a szőrős mellényemet. Bakancsba bújtam, megkerestem a kocsi kulcsomat, majd a konyhába mentem még egy adag vérért. Ekkor vettem csak észre Gary kis cetliét.

„Ne keverd magad bajba, és majd hívj fel, ha lesz egy kis időd. Különben semmit sem kapsz Miamiból!!!”

Csak egy röpke mosollyal nyugtáztam a cetlit, hisz indulnom kellett. Kinyitottam a vértasakot és a liftben szürcsölgettem. Az utcán természetesen a táskámba dugtam. Kiálltam a parkolóházból az autóval, majd tovább szürcsölgettem a „frissítőmet” a piros lámpánál. Mikor odaértem, kidobtam az immár üres tasakot egy kukába. Bementem az épületbe, ahol Kuczi letámadott.

- Mégis mi a francért van neked telefonod? –kiabált velem.

- Te egyáltalán mit keresel itt, most engem fotóznak!

- Ne terelj! Tehát, a telefonod…

- Kolnál van. –adtam rövid választ.

- Aha. Tudtam, hogy nem te írtad azt az SMS-t. Túl kedves volt. –lemondóan megráztam a fejem, majd elindultam. – Várjál, hát most esik le. Te Kollal voltál? –sikít fel, majd követni kezdett. –Te Kollal voltál. –szinte már vigyorog rám.

- Nahát, Sherlock. –intettem le.

- Mesélj.

- Nem. Utoljára kérdezem, mit keresel itt?

- Gondoltam eljövök boldogítani téged.

- Aha. –húztam össze a szemeimet.

- Na jó, elmaradt a próba, és unatkoznék.

- Így már mindjárt más.

- Volt szadoszex is? Vagy az nem az ő stílusa?

- Nem, nem volt. Nem akadnál le a témáról?

- Takara. –szólított meg Bence.

- Mi van már? –akadtam ki.

- Először is, szia. Másodjára pedig, véres a szád széle. –odakaptam riadtan, és törülgetni kezdtem.

- Kösz.

- Kollal volt. –jelentette ki Kuczi.

- A vastagszemöldökűvel? –próbálta beazonosítani Bence.

- Nem vastag a szemöldöke. –közöltem.

- Ajaj. –mondták szinte egyszerre.

- Tessék? –vártam válaszukat.

- Te belezúgtál.

- Az még messze van.

- Persze. –fonta karjait maga előtt össze Bence.

- Komolyan. De azt tény, hogy tényleg többet érzek iránta, mint kellene.

- Ezt pofázzuk már mióta. –csapott a homlokomra barátnőm.

- Jó, fogjátok már be. –lepakoltam, majd a szélső asztalhoz mentem, ami tele volt kajával. Felemeltem egy csomag M&M-t és enni kezdtem.

- A bátyád mikor fogja megölni? –kérdezte Bence.

- Nem ölheti meg. Mármint nem tudja megölni, egyrészt mert sokkal erősebb nálunk, másrészt, mert akkor mi is meghalunk.

- Ezt nem értem? Hogy érted, hogy ti is… –abbahagyta a mondatát, mert megjelent az egyik asszisztens, aki kávét hozott nekünk.

- Itt a Latte soványtejből, két cukorral, és a White Mocca extra tejszínhabbal, két pumpa kókuszöntettel.

- Köszönjük. –mosolyogtam, és beleittam az italomba.

- Nekem miért nem hozott kávét? –kérdezte Kuczi.

- Mert te itt egy megtűrt személy vagy.

- Hé, nem rég még engem fotóztak.

- Tudod hogy van ez, egyszer fent, egyszer lent. –nevettem fel.

- Tehát, hogy is értetted? –tért vissza az előző témánkhoz Bence.

- Úgy, hogy ő az ősünk. Az ő vérvonalából származik az a vámpír, aki Garyt megharapta. Nálunk is van vérvonal. –mondtam halkan.

- Aha…

- Például Damon és Stefan Klaustól származnak.

- Te pedig Koltól.

- Igen, Garyvel együtt.

- Jól néz ki a helyzet. –szürcsölte a kávéját. Megjött a stylist, és felöltöztetett. Kisminkeltek, és még a hajam is megcsinálták. Több ruhát is ránk adtak, mert több szettben szerettek volna minket lefotózni. Egy fotózás mindig mulatságos. Sokat szoktunk ilyenkor nevetni, de én most nem voltam annyira aktív résztvevő. Folyton eszembe jutott Kol. A harmadik szettem volt Kuczi szerint a legjobb. Egy piros, rövid derékszoknyát kaptam, betűrt fehér inggel, és fekete blézerrel. Lábbelinek egy magas sarkú, fekete szandált választottak, majd kaptam még pár ezüstszínű kiegészítőt. Még csak pár képet lőttek rólunk, mikor Kuczi a fejével biccentett az ajtó felé. Ledöbbentem, mikor megláttam, hogy Kol áll az ajtóba, és engem néz.