14. fejezet

Mikor megtaláltam a megoldást, Gary elé álltam határozottan.

- Mit szeretnél? –nézett fel a laptopból.

- Detroit. Rég láttam már Jeremyt. Oda megyek!

- Üdvözlöm.

- Tessék?

- Baj van a hallásoddal?

- Nem akadsz ki, meg semmi? Hol van a „miért mész el?” meg a „veszélyes, nem mehetsz”?

- Jeremy biztonságban van. Elena gondoskodott róla. Miért kellene aggódnom? –húzta fel szemöldökét bátyám. Mondjuk, igaza van, hiszen unokaöcsémet direkt a vámpírok miatt vitte el Elena a városból egy vámpírmentes övezetbe. Ez az övezet Detroit lett. Beíratta a helyi gimnáziumba, és Jer rendszeresen bejelentkezik nála, élménybeszámolókat tart, hogy remekül érzi magát. Persze Damon megigézte, mintha az ő ötlete lett volna, hogy egy kicsit máshol legyen.

- Hát nem tudom. Vonzom a bajt.

- Örülök, hogy ezt te is belátod. –vigyorgott rám. Összepakoltam pár napra, majd útnak indultam. Vonattal mentem, nem akartam kocsikázni olyan messzire, és különben is, nagyon szeretek vonatozni. Az elmúlt hetekben rengeteget dolgoztam, legalább most kikapcsolódhatok. Végre volt idő a gondolataimba merülni. Gyorsan repült az idő. Hamarosan megérkeztem, Jeremy pedig kijött elém az állomásra. Mikor megláttam szinte a nyakába ugrottam.

- De rág láttalak. –puszilta meg a homlokomat. Igen a homlokomat, mert lehet, hogy 4 évvel idősebb vagyok nála, de ő majdnem másfél fejjel magasabb.

- Istenem, hova nősz még? –nevettem fel.

- Gondolom jobban szeretted, amikor még te voltál magasabb.

- Persze, hogy jobb volt, így egy kicsit előtörnek a komplexusaim. –vette el tőlem a bőröndömet.

- Te jó ég, ez ilyen nehéz?

- Felkészült vagyok. –vigyorogtam rá.

- Vettél ki szobát?

- Nem, kellett volna?

- Ha nem zavar, hogy velem kell aludnod, akkor nem.

- Dehogy zavar. –mosolyogtam rá. Rág láttam őt, és jó volt találkozni. Totál feldobódtam tőle. Elmentünk az albérletébe, majd felajánlotta, hogy aludjak én az ágyon, és ő a kanapén. Természetesen ebbe nem mentem bele.

- És minek köszönhetem a váratlan látogatást?

- Rég láttalak és túl sok volt a meló. Ki akartam kapcsolódni, és lelépni.

- Örülök, hogy idejöttél. –mosolygott rám. –És mit akarsz csinálni?

- Amit te szoktál. Bármit.

- Hát, délelőtt suliba vagyok, de utána tényleg bármit csinálhatunk. Filmet nézhetünk, eljöhetszbvelem edzésekre, és ha nagyon szépen kérsz, még vásárolni is elviszlek.

- Hú, ez aztán az ajánlat.

- Látod, mit meg nem tennék érted?

- Igen. –nevettem. –Mit szoktál sportolni?

- Baseball. Ja, meg futok is. Jaj, el is felejtettem, ma megígértem az egyik évfolyamtársamnak, hogy elmegyek vele baseballozni, felhívom, hogy mégse tudok.

- Nem kell miattam lemondanod Jeremy.

- De, most igen. Majd elmegyek vele máskor. –kapta elő a telefonját, és már hívta is a barátját. Amíg ő telefonált, addig én elmentem a mosdóba. Mire visszaértem, ő letette a készüléket.

- Na?

- Azt mondta, hogy megérti, és majd megyünk máskor.

- Jó fej lehet.

- Az. Vele az első pillanattól kezdve jóba vagyok. Ugyan az, az érdeklődési körünk.

- Örülök, hogy itt vannak barátaid.

- Én is. –mosolygott el őszintén. –Szóval, mit csináljunk?

- Igyunk valamit.

- Ejha, baj van?

- Nem, dehogy. Miből gondolod?

- Inni akarsz.

- Jó, akkor mehetünk moziba is. Rég voltam.

- Takara…

- Jó, igen van egy srác, aki már nincs. –kiáltottam el magam. –Francba, hogy mindenki átlát rajtam.

- Csak ismerlek. –nyugtatott meg unokaöcsém. –Menjünk el vacsorázni, és utána akkor mozizzunk.

- Közbe meg mesélhetek a srácról, aki nincs is?

- Ha akarsz.

- Miért, akarod, hogy akarjak? –kérdésem hallatán felnevetett.

- Na, gyere. –ölelte át a vállamat, és kimentünk a lakásból. Én választhattam ki a helyet, és úgy döntöttem, hogy steakre fáj a fogam, így hát elmentünk egy steakházba, ahol a hatalmas kajálást végigbeszélgettük. Utána, ahogy megbeszéltük, moziba mentünk. Míg Jeremy a jegyekért állt sorba, én popcornt és üdítőt vettem a büfében.

- Most ettük tele magunkat. –láttam meg Jeremy a kezemben lévő hatalmas popcornt.

- És?

- Te mennyit bírsz enni?

- Sokat! –nevettem fel. Igazából nem vagyok híve az akciófilmeknek, és erre ténylegesen akkor döbbentem rá, amikor végignéztem 120 percnyi robbanást, lövöldözést, meg bunyót. Visszaérve Jeremy albérletébe, fürödtünk, majd nyugovóra tértünk. Másnap mikor felkeltem Jeremy már iskolába volt. Miután kilustálkodtam magam az ágyba, reggeliztem, felöltöztem, és csalódottan tapasztaltam, hogy itt közel sincs olyan jó idő, mint New Yorkban. Vékony szövetkabátomat felvéve indultam el délután, Jeremy sulija felé. A Nap ugyan meleget nem adott, de sütött, ezért felvettem napszemüvegemet. A parkolóban, egy fának támaszkodva álltam, és vártam unokaöcsémet. Kiváló helyet választottam a portyázáshoz, hiszen innen mindent beláttam. Kicsöngethettek, mert rengeteg diák tódult ki az ajtókon. Megláttam Jeremyt, és intettem neki. Ő odajött hozzám, és megölelt.

- Okosodtál? -kérdeztem tőle.

- Mondjuk inkább azt, hogy jót aludtam.

- Enyje, ez nem szép dolog. –bokszoltam a vállába.

- Figyelj, nincs kedved baseballozni?

- De, mehetünk.

- Tudom, hogy neked ez nem kihívás, mert 100-szor erősebb vagy…

- Mondom, hogy jó. –vágtam a szavába. –Jeremy, ha nem akarnék menni, akkor megmondanám. Majd visszafogom magam.

- Rendben. –karolt át, és elindultunk a suli sportpályája felé. Oldalt volt egy elkerített rész, ahol lehetett gyakorolni, az ütést. Jeremy beöltözött, és beállt a kerítés mögé, addig én elmentem telefonálni. Tegnap éjszaka Bence mit sem törődve az időeltolódással felhívott, de én lenyomtam. Most itt az ideje, hogy visszahívjam. Beszéltünk már pár perce, ki is derült, hogy az égvilágon semmi fontosat nem akart.

- És elmentek ma berúgni?

- Jeremy kiskorú még. –válaszoltam.

- Akkor mit csináltok?

- Hát tegnap moziba voltunk, ma még nem tudom. Most baseballozik. Majd elvileg én is beállok

- De izgalmas.

- Kapd be. –szóltam neki vissza. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki állna mögöttem, ám mikor megfordultam, senki sem volt ott.

- Itt vagy? Hahó?

- Itt, csak azt hittem van mögöttem valaki.

- És?

- Nincs.

- Be vagy tépve?

- Nem, nem vagyok betépve. Na jó, ennyi mára elég belőled.

- Ó drágám, belőlem sose elég ennyi. –letettem a telefont, és mire visszaértem, ismerős arcokkal találtam szembe magam. Méghozzá Elenával és Damonnel.

- Takara. –örült meg nekem Elena, és nagy hévvel elindult felém, hogy köszöntsön, ám az utolsó pár méteren megtorpant. Valószínűleg eszébe jutott, hogy mostanában nem nagyon szoktunk beszélgetni, mert én még mindig haragszom rá. –Hát, te?

- Meglátogattam az unokaöcsémet.

- Mióta végzel karitatív munkát? –szólt be csípősen Damon.

- Mióta kérte bárki is, hogy nyisd ki a szádat? –vágtam vissza.

- Srácok, elég. –próbált meg rendet teremteni Elena, majd öccse felé fordult, és elmondta, hogy miért is jöttek. Damonék ki akarták deríteni, hogy ők kitől származnak, de aki átváltoztatta Kathrinet már nincs az élők sorában. Arra gondoltak, hogy Jeremy talán tud közvetíteni.

- Azt sem tudom, hogy hogyan nézett ki Rose. –rázta meg a fejét Jeremy. –Ezért utaztátok át a fél országot?

- Legalább tegyünk egy próbát. –kérlelte Elena. A fiú mélyet sóhajtott, majd újra szólásra nyitotta a száját. –Oké, megpróbálom, de nem most. Megbeszéltem Takarával, meg az egyik haverommal, hogy baseballozunk.

- Kivel? –kérdeztem közbe, ugyanis nekem semmiféle havert nem említett.

- Már itt is van. –biccentett a fejével mögénk. –Ha végeztem hívlak. –nyomott egy gyors puszit Elena fejére. –Menjünk. –indult el. Azt hiszem, ez a menjünk, nekem szólt. Elena utána fordult, majd a mosoly az arcáról fél pillanat alatt eltűnt.

- Mi az? –kérdeztük egyszerre Damonnel. A lány hátrálni kezdett, majd sikerült kipréselni a szavakat a száján.

- Ez Kol. –amint meghallottuk a nevét, már fordultunk is az irányába. Abba a pillanatban Damon arcán csattant egy ütő, ami mellesleg szét is tőrt. A földre rogyott, kezével arcához kapott. Én csak kikerekedett szemekkel néztem a gyors jelenetsort. Hirtelen megrohamoztak az emlékek az együtt töltött éjszakáról, a folytonos piszkálódásról, a vacsoráról, ami nem jött össze, amikor meg akart ölni, és az, amikor éjszakákon át vágytam arra, hogy találkozhassunk megint. Természetesen a találkozást nem így képzeltem el.

- Üdv, Takara. Jól nézel ki. –mosolygott rám, majd hátat fordított, és az ütőtartó felé vette az irányt.

- Mit művelsz? –kiáltott fel Jeremy.

- Jeremy vigyázz, ő egy ősi vámpír.

- Micsoda?

- Ne sértődj meg, de nem vagyunk barátok. –mondta neki Kol, majd kiválasztott egy alumíniumütőt, és újra felénk indult, hogy lecsapjon Damonra. Az utolsó pillanatban a férfi elkapta Kol karját, és a földön fekvő ütő egyik darabját beleszúrta. Kol holtan esett össze, én pedig még mindig döbbenten álltam ott.

- Megölted őt? –kérdezte Jeremy.

- Nem, de van egy kis időnk. –állt fel Damon.

- Takara, gyere. –nyújtotta felém Elena a kezét, de én csak megráztam a fejem. –Ne csináld már.

- Mondom, nem!

- Gyerünk. –kapott fel Damon a vállára, és otthagytuk a földön fekvő vámpírt. Hiába kapálóztam, Damon erősen szorított. A parkolóba tett le, és kérdőn Elenára nézett.

- El kell tűnnünk innen. Keressünk egy motelt egy másik városban. –kezdte Elena.

- Volt már nálad? –kérdezte Damon, mire Jeremy csak bólintott, hogy igen. –Az lesz az első hely, ahol keresni fog.

- Én visszamehetek Jeremyhez. –ajánlottam fel.

- Jó. –vágta rá Damon egyből.

- Veszélyes. –szólt közbe Elena.

- Nem sok esély van arra, hogy őt bántsa. Különben is, semmi pénzért nem jönne velünk ezek után. –nézett végig rajtam Damon.

- Most az egyszer igazad van. Milyen érzés? –szóltam be gúnyosan. Már nyitotta volna a száját, de unokahúgom közbevágott.

- Fejezzétek be. Életveszélybe vagyunk. Te se mész Jeremyhez, meg te se. –mutatott ránk. –Senki se megy.

- Majd pont te mondod meg, nem? –néztem a lányra. –Visszamegyek Jeremyhez, összepakolok, és hazamegyek. Nem ez az életveszélyes, hanem az, hogy veletek vagyok.

- Még mindig az elrontott, kis randid miatt vagy kibukva? –vágott közbe Damon.

- Szólt hozzád valaki? –kiáltottam rá.

- Fejezzétek be, indulnunk kell. –sipákolt már Elena is. Ők beültek a kocsiba, én pedig visszasétáltam a pályára, ahol otthagytuk az ősi vámpírt, aki sehol se volt már. Elmentem Jeremy lakására, összepakoltam és vártam. Másnap még mindig nem volt semmi, így inkább hazaindultam. Természetesen otthon beszámoltam a bátyámnak mindenről.

- Komolyan mondom, hogy nem foglak sehova se elengedni.