Csináltuk tovább az ebédet, utána pedig felhívtam bátyámat.
- Igen? –szólt bele.
- Szia. Hogy vagy?
- Mérgesen.
- Csak nem rám?
- Dehogynem!
- Holnap jövök haza. Légy boldog.
- Megjött az eszed, vagy bajt sejtesz?
- Nyugi van. Talán még túlságosan is. –beszéltem vele még
egy darabig, majd visszamentem. Barátaim összepakoltak, beültek a kocsiba és
hazafelé indultak, míg én is visszamentem a Salvatore házba készülődni. Mikor
Damon meglátott nagyon meglepett fejet vágott.
- Te mit keresel még itt?
- Jelen pillanatban itt lakom? –kérdeztem vissza.
- Nem mentél a többiekkel? –kérdezte.
- Úgy néz ki? –forgattam meg a szemeimet. –Stefan hol van?
–kérdeztem.
- Biztos siratja elvesztegetett éveit valahol. –nyomta
szokásos poénjait Damon, ám láttam rajta, hogy feszült volt, mait nem tudtam
mire vélni.
- Mi a bajod? –kérdeztem meg.
- Semmi. –tagadta.
- Persze… Ne nézz madárnak –mivel nem tudtam kiszedni belőle
problémáját, felmentem az emeletre. Zuhanyoztam és előkerestem egy jó
kis ruhát, amit feldobtam Bence egyik ékszerével. 18:45-kor úgy döntöttem, hogy
elindulok a Grillbe. Mikor kinyitottam az ajtót Kollal találtam szembe magam.
Ránéztem az órámra majd újra rá.
- Ne haragudj, de nem bírtam ki, hogy az legyen, amit te
szeretnél. –becsuktam az ajtót magam mögött.
- Sejtettem.
- Mehetünk?
- Ott találkozunk. –indultam el.
- Ne már. Randevún háztól házig viszik a lányokat nem?
–megtorpantam a szó hallatán, majd visszanéztem.
- Tessék? A micsodán?
- Eléggé meglep, hogy még nem hallottál róla. Habár könnyen
elhiszem, hogy kibírhatatlan személyiségedet senki se hívta még el.
- Nagyon is tisztába vagyok a szó jelentésével. –fordultam
meg.
- Akkor?
- Kérlek, rakd össze. Te meg én. Hova fér bele a randevú szó
a te egoista, „az ősök egyike vagyok és bármit megtehetek” személyedhez, az én
kedves, bár néha gonosz személyemhez?
- Gondoltam, elviszlek randevúzni. Úgy mégis jobb ágyba
kerülni utána. De mit ne mondjak, természetesen megnehezíted a dolgomat. –vigyorgott csibészesen.
- Kerül ágyba veled a hóhér. –húztam össze résnyire a
szemeimet, mire ő odalépett hozzám, de jó közel.
- Már kerültél. –suttogta magabiztosan.
- Még mindig hangoztatom, hogy gyenge pillanatom volt.
–súgtam vissza neki ugyan olyan halkan, és ha lehet még magabiztosabban.
- És én még mindig hangoztatom, hogy olyanba nem hiszek.
–hajolt még közelebb. –Ugyan már. –folytatta normál hangerőn. –Ez csak egy
randevú, ami felhatalmaz arra, hogy ilyeneket csináljak anélkül, hogy ne keljen
megmagyaráznom. –nyúlt hirtelen az állam alá, és ajkát az enyémhez érintette
egy pillanatig, majd elindult, otthagyva engem. Olyan hirtelen történt, hogy
bele is pirultam. Mikor feleszméltem, utána siettem. Vámpírgyorsaságunkat
kihasználva hamar odaértünk a Grillhez. Kinyitotta előttem az ajtót, én meg
megálltam mellette.
- Nem áll ez neked jól, remélem tudsz róla.
- Oh, bocsánat. –emelte fel nevetve kezeit, majd ő lépett be
előttem, rám csukva az ajtót. Maradék önbecsülésemet összekaparva, kinyitottam
az ajtót, és felszegett állal én is beléptem. Leültem ahhoz az asztalhoz, ahová
ő ült, ugyan is nem várt meg az asztalválasztással sem, bár magamnak
köszönhetem. A pincér étlapokat hozott, majd magunkra hagyott. –Nem szeretnél
mást enni? –mosolygott rám ártatlanul, ám tudtam, hogy mire céloz.
- Fel nem állok innen. –lapoztam egyet. Újra lapozni
akartam, de valami meggátolt ebben. Méghozzá ő. Kezét az enyémre rakta.
Felnéztem az étlapból egyenesen a barna szemeibe, de most nem azzal a
tekintettel találtam szembe magam, mint az álarcosbálon. Most játékos fényt
véltem felfedezni bennük.
- Még sose találkoztam ilyen lánnyal, mint te. Te más vagy…
–kezdte komoly hangvételt vége. Felhúztam undorodva egyik szemöldökömet, majd
elrántottam a kezemet.
- Na takarodsz… –hangosan felnevetett.
- Neked sehogy se jó az udvarlás. Ha kedves vagyok az se jó
és az ellenkezője se. –dőlt hátra kifújva a levegőt. –Amúgy sok ilyen lánnyal
találkoztam már. Főleg a 19. század végén, ahol már nem volt annyi szabály.
- Kötve hiszem.
- De. Mind azt hitte, hogy különleges és nem akarta odaadni
magát, de megsúgom, az ágyamban kötöttek ki.
- El ne kezdj nekem nosztalgiázni. Akkor már inkább Damonnal
vacsorázom. –Damon neve hallatán tovaszállt a jókedve.
- Az a szerencsétlen még nagyon meg fogja bánni. –hallottam
hangján a színtiszta gonoszságot. Komolyan ránéztem és kezemmel megsimogattam
kezét, ami az asztalon pihent.
- Támogatlak, sőt segítek is. –furcsán nézett rám, szerintem
magyarázatot várt tőlem, így hát bele is kezdtem. –Attól még, mert egy házban
élek jelen pillanat vele, utálhatom nem? Semmi értelme sincs a létének. Még
nálad is idegesítőbb. –válaszom hallatán, lassan elmosolyodott, majd közel hajolt hozzám.
- Leckéztessük meg. –ajánlotta.
- Nem tehetem. Elena nem örülne neki.
- Mit érdekel téged egy halandó érzelmei?
- Az unokatestvérem. –egy centire se távolodtam el arcától,
csak dacosan álltam tovább közelségét. Jó illata ismét megcsapott. Száját
kezdtem el bűvölten bámulni. Nyilván ő ezt észlelte, hisz apró mosolyra húzta
vékony ajkait, majd még közelebb hajolt, hogy egy ártatlan csókban tudjunk
egyesülni. De mielőtt ez megtörténhetett volna, a telefoncsörgés térített
magunkhoz. Hátradőltem és felvettem. –Igen.
- Szia Takara. Hallod, hol vagy? –Stefan volt az.
- A Grillben. Miért? –mondott valamit, de nem hallottam.
–Hahó? Itt vagy? Nem hallak.
- Ki tudnál jönni?
- Miért?
- Ki tudnál jönni? –ismételte a kérdést, én meg Kolra
néztem.
- Ki. –felálltam és elindultam kifelé. Kiérve nem találtam
sehol. Kicsit arrébb sétáltam, hogy benézzek a sikátorba is. Ekkor szúrást
éreztem a hátamban, és az erőm egy pillanat alatt elhagyott. Minden elsötétült.
Mikor magamhoz tértem a szobámban találtam magam. Felültem és nem értettem
semmit. Abban biztos voltam, hogy kijöttem Stefan kérésére, és valaki a hátamba
szúrt egy adag verbénát. Ez a gyógynövény az egyetlen olyan dolog, amivel a
vámpírok ellen védekezni lehet. Bármely formájában lebénít minket. Ahogy
hozzáérintik egy vámpírhoz a növényt, egyből égetni kezdi a bőrt, és a húst is.
De hogy miért és ki, az rejtély marad egy időre. Levettem a cipőmet és magam
mellé dobtam. Kissé még erőtlennek éreztem magamat, felálltam és körbenéztem,
hátha rátalálok a telefonomra. Zajt hallottam, majd nekicsapódtam a falnak.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy pislogni se tudtam. Felnyögtem mikor már a
földön feküdtem, aztán erősen megragadtak és felemeltek a nyakamnál fogva, majd
neki nyomtak a falnak. Ekkor láttam meg, hogy ki is támadt rám. Kol volt az.
Szemeiben láttam a dühöt.
- Normális vagy? –nyögtem.
- Én normális, ellenben veled. Azt hitted, hogy komolyan
összejöhet a tervetek és megölhettek minket? –szorított jobban a fogásán.
- Hogy mi van? –nyögtem alig hallhatóan. Éreztem, ahogy kezd
fogyni a levegőm. Hiába próbáltam kezét lehámozni magamról, nem sikerült.
- Gyenge vagy te ehhez. –vetett rám egy gúnyos félmosolyt.
- Te is az lennél, ha telenyomtak volna verbénával.
–fuldokoltam tovább. Felhúzta egyik szemöldökét és elengedett. Én lecsúsztam a
földre, majd egy köhögő rohamot próbáltam elnyomni.
- És te még elhitted az
anyámnak, hogy összejöhet a terve? Szánalmas vagy kedvesem.
- Mi van az anyáddal? –morogtam. Megszólalt a telefonom és a
hang irányába néztem. Ahogy elindultam a készülék felé, ő fél kézzel
arrébb repített és ismét falon lecsúszva a földön végeztem. A falon lévő kép is
leesett, és amekkora szerencsétlen vagyok, természetesen rám. Felpattantam és
ismét a telefon felé akartam futni. Ugyan ez történt most is. Felborította az
éjjeli szekrényt és letépte annak egyik lábát. Odajött hozzám, lehajolt, és a
nyakamnál fogva felemelt. Küzdenem kellett minden erőmmel. Tudtam, hogy tényleg
meg akar ölni. Olyan dühöt láttam a szemeiben, ami csak akkor fog csillapodni,
ha én már nem leszek. Ekkor bekapcsolt a hangpostám és Stefan szólalt meg.
- Ne haragudj, hogy verbénát adtam be neked, de nem volt más
választásunk. Valahogy el kellett távolítanunk a képből, hogy ne legyen bajod.
Biztos alszol még. Hívj fel, ha ezt meghallgattad, mert Elena beszélni szeretne
veled. –hangos sípaszó, majd csönd. Elengedett, én pedig ismét köhögni kezdtem.
- Most már mindegy. –rántotta meg a vállát.
- Látom, ennyire bírsz.
- Kellett neked keresztbe tenni.
- Mielőtt kinyírsz, elmondhatnád, hogy mit tettem.
–lihegtem.
- Ez érdekes.
- Nekem mondod? –hallottuk mindketten, ahogy kinyílik a
bejárati ajtó és Stefanék lépnek be rajta. Kol elmosolyodott, hirtelen előttem
termett és kicsavarta a nyakamat, mire holtan estem össze a padlón. Mikor
magamhoz tértem Stefan szemeivel találtam szembe magam.
- Jól vagy? –kérdezte.
- Mi történt? –tette fel kérdését Damon. Lassan felültem.
- Na, ezt én is tudni szeretném. Egyik percbe még a Grillben
vagyok, azután meg itt kelek fel és Kol meg akar ölni.
- Oh. –fűzte hozzá Damon.
- Oh? Csak egy oh? Mi a franc történt? Mit csináltatok már
megint? –Stefan felsegített és mesélni kezdett. Találtak egy olyan varázsigét,
amit még a telihold előtt el lehet végezni, így hamarabb meg tudták volna ölni
az ősi családot. –Hol találtátok azt a varázsigét?
- Az anyjuk, Easther volt.
- Jézusom, hogy lehet megölni a saját családodat. –dőltem
hátra az ágyon. Döbbenten hallgattam a részleteket is. –Most már látom, hogy a
bátyám miért nem akar ide soha visszajönni. –már világossá vált számomra, hogy
Elena miért viselkedett olyan furcsán, és Kucziék miért mentek el. Csomagolni
kezdtem, ám Stefan megállított.
- A verbéna még nem ürült ki a szervezetedből. Ne indulj el
gyengén.
- Nem akarok egy percet se itt maradni.
- Feküdj le, majd holnap reggel elmész, ha még mindig menni
akarsz. –simította végig a hátamat kedvesen. Hallgattam rá, így szó nélkül
abbahagytam a pakolást, és nyugovóra tértem. Másnap reggel erőmet teljesen
visszanyerve, befejeztem a pakolást, és a nappaliban megköszöntem Stefannak a
vendéglátást.
- Biztos mész? –kérdezte.
- Igen. Most ennyi elég volt.
- Elenától el se köszönsz?
- Nem tervezem. –mondtam borongósan.
- Ne rá haragudj.
- Nem haragszom rá, csak most nem szeretnék vele beszélgetni.
- Tehát haragszol rá.
- Rád is. Miért nem szóltatok a „nagyszerű” tervetekről.
–mutattam nyuszi füleket a nagyszerű szónál.
- Kol érdeklődött irántad és…
- És szerinted én elmondtam volna neki?
- Takar, tetszik neked.
- Mi van? –dobtam le a táskámat.
- Valld be nyugodtan. Persze, hogy tetszik neked.
Máskülönben nem feküdtél volna le vele. Nem olyan lány vagy, aki bárkivel
összefekszik. –magyarázta a nyugodt, megszokott, Stefanos hangján.
- Jó, nem néz ki rosszul. –vettem fel a táskát. –Csak a
stílusával van némi probléma. De már mindegy. –tudta, hogy arra értettem, hogy
ki akart nyírni. –Tényleg megyek. Hosszú még az út. –mosolyogtam halványan.
–Vigyázz mindenre. –jöttem ki az ajtón és beültem a kocsiba. Igazából szívesen
megittam volna még egy kávét, de majd útközbe megállok valahol. Gázt adtam és
lassan elhagytam a várost. Gary hívott fel egy óra múlva. Kihangosítottam.
–He?
- Szép vagy, parasztlány.
- Mit óhajtasz?
- Semmit.
- Hallod a motor hangját, mi?
- Igen. Ez megnyugtató. Mikor érsz haza?
- 3 óra még legalább.
- Csinálok neked valami kaját.
- Aj, de édes. Hát megérdemlem én azt?
- Nem, de unatkozom és amúgy is főzni van kedvem.
- Azt kellett volna válaszolnod, hogy megérdemled édes,
drága húgicám. Örülök, hogy hazajössz.
- Ha ma nem indultál volna el, én mentem volna érted.
–keményedett meg a hangja.
- Puszi apuci. –nyomtam le, majd ráléptem a gázra. Minél előbb otthon
akartam lenni. Leparkoltam a kocsival a garázsházba, és elindultam a lakás
felé. Finom illat fogadtak otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése