27. fejezet

- Kicsit kifejezhetnéd örömödet, hogy sikerült, nem gondolod? –néztem Kolra.

- Mit fejezzek ki? Tudtam, hogy sikerülni fog.

- Dehogy tudtad.

- De tudtam.

- De ha tudom, hogy nem tudtad.

- Befejeznéd? Te sosem fáradsz el? –nézett rám egy pillanatra, majd visszafordult, hogy az utat nézze.

- Fáradt? Most születtem újra! Teli vagyok energiával. –húztam fel lábaimat magam alá. Válaszom hallatán ő csak felnevetett. –Miért ölted meg a boszorkányokat? És miért siettünk úgy el? Egyáltalán te mióta tudsz vezetni?

- A XX. század elején már voltak autók. Bár meg kell hagyni, hogy ez az automataváltó egy csodás találmány. –fejezte be a mondatot, majd csöndbe maradt.

- Nem! A többire is választ kérek! –szóltam rá.

- Régen Nick úgymond a város királya volt. Akié most a város, nem tűr meg egyetlen egy varázslatot sem. Senki sem tudja, hogy hogyan jön rá egyből, de rájön, és nyilván megtorolja, ha nem tartják be a törvényeit.

- Képes lenne végezni veletek? –kérdeztem közbe.

- Dehogy! –szisszent fel. –Nem akartuk, hogy megtudja, hogy milyen varázslatot hajtottunk végre.

- És akkor bárkit át tudtok már változtatni ősivé? –kérdeztem megint közbe.

- Nem. Ez nem ilyen könnyű, nagyon nehezen beszerezhető dolgok kellenek hozzá, és a Hold se lesz legalább 50 évig ilyen erős, mint tegnap volt. De ha nem kérdeznél folyton közbe, végigmondanám.

- Hová megyünk? –szó nélkül egyik kezével kivett a kesztyűtartóból egy fehér borítékot és odaadta. Furcsán néztem rá, majd nyitni kezdtem. Két repülőjegy volt benne, amik Párizsba szóltak. –Párizs? Párizsba megyünk? –meglepődésem kihallatszott, bár próbáltam izgatottságomat palástolni.

- Igen. Aztán London. Berlin, Bécs. Egész Európa.

- Úristen. Komolyan mondod?

- Igen. Eltelt sok idő. Rég voltam arra. –hirtelen felindulásból ráugrotta, és odafordítottam fejét, hogy megcsókolhassam. Ez persze nem volt egy okos döntés, hisz ő épp vezetett. Kacsázni kezdett az autó az úton mire észbe kaptam. Arcommal eltávolodtam, ám kezeimet arcán hagytam. Döntöttem. Ha ő nem is mondja ki nyíltan, hogy kedvel, majd én megteszem. Legalább az egyikünk tudja, hogy mit érez a másik. A bátyának már kimondtam. Ő jön.

- Kol… –simítottam végig az arcát. Elkapta a kezem, ujjaival a napfénygyűrűmre vándorolt, majd ránézett és végigsimította.

- Ez valami borzalmas. –jegyezte meg. Emlékszem, az előző alkalomra, amikor be akartam neki vallani az érzéseimet. A fürdőkádban ültünk egy csöppet túlmentázott vízben. Akkor is meggátolta valami bunkó megszólalással. Erre most is. Olyan dühöt éreztem, ráadásul olyan gyorsan, hogy magam is meglepődtem.

- Nem hiszlek el! De komolyan! –csattantam fel. Ő furán nézett rám. Nem értettem, hogy miért ő néz rám így. Majd leesett. Nem hallja a gondolataimat. Mondjuk ez egyáltalán nem baj. Neki úgy tűnik most, mintha a gyűrűm leszólásán húztam ilyen szinten fel magam. –Annak, hogy ne égjek szénné a napon, tökéletesen megteszi.

- Csodálkozom, hogy miért nem cserélted le. Akárhogyan is indulok ki belőled, nem hiszem, hogy megtűrnéd ezt a kis csúnyaságot.

- Nekem nincsenek ilyen kapcsolataim. Ezt hozta Bonnie.

- Kopott és ocsmány.

- Befejeznéd? Elhiszem, hogy jól esik ócsárolni a dolgaimat, de abbahagynád?

- Hát persze. –vigyorgott előre, és elengedte a kezem. Kinéztem az ablakon, majd eszembe jutott valami.

- Hol a telefonom?

- Nyugodj meg, írtam a barátnődnek, és a bátyádnak.

- Mi van?

- Hallottam őket. Megígérted, hogy felhívod a barátnődet. Írtam neki, hogy élsz. A bátyád pedig vagy száz üzenetet hagyott a hangpostádon. Neki is írtam, mert fenyegetőzött, hogy utánad jön. Ez már tényleg beteges. Mondjuk nagyon megható volt az üzeneted. –jelezte finoman, hogy hallotta.

- Meg sem lepődöm rajtad. –sértődtem meg. Nem, nem hagyhatom ennyiben. Nem csinálhatja folyton ezt velem. –Befejeznéd az életem irányítását? Kezd nagyon idegesíteni.

- Én csak új utakat mutatok neked.

- Nem, elvenni a telefonomat, és a nevemben beszélni, sőt kihallgatni a beszélgetéseimet, egyáltalán nem új utak mutatása.

- Rendben.

- És ne azt mond, hogy rendben. Azt, hogy bocsánat. –akadtam ki.

- Nem fogok olyan dologért bocsánatot kérni, amit én nem úgy gondolok.

- Annyira elegem van. Érthetetlen vagy! –kiabáltam, vagyis inkább hisztiztem jó hangosan. Észrevettem magam. –Te jó ég! Szerintem, ha nem egy kocsiba ültem volna, akkor most toporzékoltam is. Mi a fene…

- Természetes, hogy minden érzésed túl intenzív. Majd megtanulod. –rám nézett. –Lehet nem lesz egyszerű.

- Ezt most miért mondod?

- Belőled indultam ki. –mondanom sem kell, hogy a kocsiút egy jó részén egymás vérét szívtuk. Egyik pillanatban még hevesen vitatkoztam Kollal, a következően pedig hatalmasakat ásítottam, és el is aludtam. Remélem, hamar hozzászokom ehhez az újfajta intenzitáshoz. Bár ha abból indulok ki, amikor a bátyám átváltoztatott… Az sem volt könnyű nekem. És akkor Stefan volt a tanítom. A nyugodt, többnyire kiegyensúlyozott vámpírbarát, nem pedig a makacs, önfejű, manipuláló ősvámpír. Tehetnék ellene, sőt tennem kellene ellene, mert érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, de nem akarok. Annyi minden újdonság nyílt ki előtte. Teljesen felfordult a világ körülöttem. Olyan dolgokat teszek, látok, és tapasztalok, amikről álmodni se mertem. New York külvárosában tértem magamhoz. Este volt, már mindenhol égtek a fények. Felnéztem az égre, de itt már nem láttam csillagokat, mint a Mikaelson ültetvényen. Hát igen, a fényszennyezés a nagyvárosok hibája.

- Ó, hazaviszel?

- Gondoltam, hogy össze akarod szedni a ruháid egynegyedét az útra.

- Vannak nők, akiknek nálam sokkal több ruhája van, jó?

- Ezzel nyugtatgatod magad? –vigyorgott csibészesen –Bár eddig se voltak nálad a ruháid.

- Hadd kérdezzek valamit. Élvezted, hogy öltöztettél?

- Igen. –válaszolta a legnagyobb természetességgel. –Olyan ruhákba láttalak, amikbe én akartalak.

- Esetleg problémád van az öltözködésemmel?

- Csak a bakancsoddal.

- Tedd már túl magad rajta. Nem járhatok folyton 10 centis Jimmy Chooba. –vágtam oda.

- Jobban szerettem, amikor még az előbb az ablaknak támasztottad a fejed és szuszogtál.

- Nem szuszogok. –sértődtem meg látványosan. –Te szoktál. –halkan kuncogni kezdett, majd rám nézett, és nem bírta tovább. Kitört belőle a nevetés. Hamarosan leparkoltunk, és felmentünk hozzám.

- Jó estét Ms. Sommers. –köszönt Barry, a portás, majd Kol felé is biccentett egyet.

- Jó estét Barry. –mosolyogtam rá. –A bátyám otthon van?

- Igen. Ha szabadna megjegyeznem, elég ingerült mostanában.

- Ne is törődjön vele. –intettem le, majd beszálltunk a liftbe. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, ha kinyílik a liftajtó. Örülni fog, vagy nem? Meg fog büntetni? De mivel? Még mindig azt hiszi, hogy uralkodhat felettem, és megteszem, amit mond? Ez esetben csalódni fog, de nem is kicsit. Kol sok meggondolatlan hülyeséget tesz, vagy tett, sok embertelen tanácsa van, de ebben igaza van. Ez nem egészséges, amit Gary csinál. Értem én, hogy félt, és aranyos tőle, de meg kell értenie, hogy ez az én döntésem. Ráadásul nem öt éves gyerek vagyok. Ha az lennék, azt mondom, oké, ne engedjen el vele. De istenem, azért már jó pár éve a második x korában vagyok. –Biztos jó ötlet, hogy te is jössz? Nem lehet, hogy olaj a tűzre?

- Ez nem ötlet, ez egy tény. Előfordulhat, hogy nem fogsz tudni leállni. –válaszolta nyugodtan, mint ha mi sem lenne természetesebb.

- Csak nem ölném meg. A bátyám.

- A kocsiba is szép műsort nyomtál le. –emlékeztetett vissza az útra. Kinyílt a lift ajtaja, mi pedig beléptünk rajta. A bátyám az asztalnál állt, és épp pénzt számolt. Az ebédlőasztalon két dolog volt. A zöld bankók és kokain. A cucc be volt már tasakolva. Nem nagyon hirdetem, hogy a bátyám nagyon magas körökben teríti a drogokat. Egy olyan világban, ahol a pénz nem számít. Ahol egy Loubutin cipő nem különleges alkalmakra van felvéve, hanem napi használatra. Ahol a csillogás már természetes a benne élőknek, és kevés nekik. Ahol már semmi sem elég és a szexet, na meg a többi élvezetet veszélyes módon hajszolják. Hivatalosan a bátyám természetfotós. Elég ügyes, de nem sokat foglalkozik vele, nem fejleszti magát. Miamiba se a munka miatt ment, hanem ezért. Gary sose volt az a jófiú, aminek tűnik. Mindig is voltak ügyei. Atlantában amikor ugye összetűzésbe került, akkor is a drog miatt volt. Ezt persze rajtam kívül senki az égvilágon nem tudja. Maximum Stefannak mondhattam el egy elkeseredett pillanatomban, de ebben sem vagyok biztos. Mindig mást terít, ami éppen menő. Eddig a heroin volt a sláger, de most váltottak. Garytől tudom, hogy az átlag emberek még mindig a speedet tolják, de a felső körökben más a helyzet. Kicsit örültem, hogy most nem heroin a pálya, mert a maradék, nem olyan rossz minőségű anyagot Gary eladta ilyen nagyon alvilági formáknak. Olyankor sokat találkozik velük. Egyedül a fű van a lakásba, amit mi használunk. Azt szívtuk Kollal is. Mindenkinek van valami hülyesége. Mindenkinek más miatt nő meg az adrenalin szintje. Garynek akkor, ha veszélyes üzletebe vehet részt. Ránéztem Kolra, aki felhúzott szemöldökkel konstatálta a jelenetet. És ekkor megéreztem a szégyent. Elszégyelltem magam, amiért ő a tanúja lett ennek. Szégyelltem a bátyámat. Kötöttünk egy megállapodást Garyvel, hogy ezeket nem a lakásba csinálja. Így akar büntetni? Ez szörnyen gyerekes.

- Ezt itt kell? –kérdeztem köszönés helyett.