17. fejezet

Az asztalra volt hajtogatva a többi ruhám, úgyhogy azokba is belebújtam, majd sóhajtottam egy hatalmasat. A teraszablak elé álltam, és gyönyörködtem egy kicsit a kilátásba. Eszembe jutottak a régi emlékek, amikor itt nyaraltunk. Sose fogunk már többet ilyet csinálni. Sose leszünk olyan gondtalanok, mint azelőtt. A konyhába mentem, mert megszomjaztam, és ahogy elhaladtam a pult mellett észrevettem valami oda nem illőt. Méghozzá az utolsó fehértölgyből készült tőrt, amivel köztudottan végezni lehet az ősi vámpírokkal. Odaléptem mellé, és felemeltem, hogy jobban szemügyre vehessem. Ezzel már megölték Finnt, Stefan mesélte. Végighúztam az ujjamat rajta.

- Szia. –szólított meg Kol. Felnéztem, a pult másik végében állt, és csibészesen mosolygott. Visszatettem a karót oda, ahonnan elvettem, majd a hűtőhöz léptem.

- Szia. –válaszoltam neki, azzal kinyitottam a hűtőt. Kivettem belőle egy üveg vizet, majd töltöttem magamnak. –Hol voltál?

- Már mondtam. Megakadályoztam a keresést. –beleittam a vízbe.

- És ez? –mutattam a karóra.

- Damontól vettem el.

- Damontól?

- Elkísérte Jeremyt a kocsmába, ahol a vámpírok voltak. Az unokaöcsédnek meg kellett volna ölni a vámpírokat, de megelőztem. –letettem a poharat, megkerültem a konyhapultot, és hozzáléptem. Végigsimította az arcomat, majd nagyujjával az alsó ajkamat is. Közel hajolt és megcsókolt. Éreztem a szájában a wishkey ízét.

- Te ittál? –törtem meg a csókot.

- Sokat kellett várni rájuk.

- Aha.

- Nem akarsz megpróbálni megölni? –biccent a karó felé.

- Nem. Tudod, hogy is mondjam, ja igen, szórakoztatsz. –néztem rá komolyan, mire ő hangosan felnevetett.

- Az jó, mert ha én meghalok, akkor te is.

- Tessék? –néztem rá értetlenül.

- Jól hallottad.

- Ezt hogy érted?

- Én vagyok az ősöd.

- Honnan veszed?

- Te jelentetted ki, hogy nyomoztam utánad. Nem jártál messze az igazságtól. –nem bírtam megszólalni. Próbáltam feldolgozni az új információt, de képtelen voltam rá. –Mi az?

- Még, hogy tőled „származom”? –mutattam nyuszi füleket. –Jézusom. Genetikai hulladék vagyok.

- Úgy gondolom, megint túlzottan pimasz vagy.

- Van ilyen. –rántottam meg a vállamat. –Jézusom. Ez akkor olyan, mintha az apámmal feküdtem volna le. –ragoztam tovább a dolgokat. –Ráadásul ötször.

- Ne feszítsd túl a húrt. –figyelmeztetett. –Mi? Te számolod?

- Úristen. Nem hiszem el. –ismét kinyitottam a hűtőt, most valami erősebb után kutatva. Kivettem egy üveg vodkát, és lecsavartam a kupakját.

- Iszol erre? –mosolygott rám.

- Inkább a földig iszom magam, ahol már erre nem tudok emlékezni.

- Ez fájt. –játszotta a sértettet, majd előttem termett, szorosan hozzám simulva.

- De kár… –simítottam végig arcát kezemmel. Elkapta, majd erősen megszorította. –Au…

- Örülnöd kéne, hogy ilyen remek ősöd van, mint én. –nézett komolyan rám, de szemeiben ott bujkált az a játékosság, amit annyira szeretek. –Mennünk kell.

- Hová? –hangomból mintha kicsengett volna a csalódottság. Igen, csalódottság. Jól éreztem magam a társaságában. Itt akarok lenni most, vele. Csak vele. Erre vártam New Yorkba, erre vártam Detroitba, és mindenhol. Valószínűleg ő is kihallotta hangomból ezt, ezért is mosolyodott el.

- Neked New Yorkban kell lenned.

- És neked?

- Nekem van még egy kis dolgom a húgommal. –válaszolta komolyan. –Talán azt szeretnéd, ha veled mennék?

- Ugyan kérlek. –flegmáztam. –Pusztán kíváncsi voltam.

- Persze. –vigyorgott rám lefegyverzően. –Kint van egy kocsi. A gazdáinak úgy sem lesz rá szükségük.

- Meg fogod ölni őket?

- Meg fogjuk. –javított ki.

- Én ugyan nem.

- Enned kell. Nem vagy valami erős.

- Majd eszek, ha hazamentem.

- Takara –hangja komolyan csengett, ellenszegülést nem tűrve. –Fel kell venned az én életstílusomat.

- Ez nem életstílus. –szegültem ellene. –Különben is, több marad neked. –vágtam oda.

- Ha így gondolod. –rántotta meg a vállát. –Mandy. –megint előjött szófogadóan a szobából a nő. –Add oda a hölgynek a kocsi kulcsot. –kérte mézesmázosan.

- Igen is.

- Te hogy mész vissza? –kérdeztem.

- Megoldom. –kísért ki. Nem akartam csak így beszállni a kocsiba, de kezdeményezni se szerettem volna. Kinyitotta a kocsiajtót, és várta, hogy beszálljak. Csak álltam csöndben vele szemben, és szemét kutattam. –Mi az? –vigyorgott rám.

- Semmi. –ráztam meg a fejem, majd beszálltam. Becsukta az ajtót, én pedig lehúztam az ablakot. –Tényleg ne vigyelek el?

- Nem kell.

- Oké. Megyek és leiszom magam, az ősöm miatt. –ugrattam.

- Nem unod még?

- Mit? A szívatásod? Sose unom meg! –nevettem fel hangosan, azzal gázt adtam. Visszanéztem a visszapillantó tükörbe, és láttam, hogy bemegy a házba. Tudtam mit fog csinálni. Úgy éreztem nem jogos, ha kiakadok, hiszen ő ilyen. Nekem így kell őt elfogadnom. Padlógázzal haladtam, mert tudtam, hogy hamarosan a stúdióba kell lennem. Szinte száguldottam hazáig. A város szélén otthagytam az autót. Kiálltam az úttestre, így kénytelen volt a kocsi vezetője megállni. Egy velem egykorú srác vezetett, az anyósülésen egy fiatalabb lány ült, aki platinaszőke haját csavargatta unottan, és ajkain túl sok szájfény csillogott. Elővettem csábító nézésemet, és lehajoltam az ablakhoz, hogy beszélni tudjak a sofőrrel
Megköszörültem a torkom, majd belekezdtem. –Hazavinnél? –vetettem rá egy kis mosolyt, közben mélyen a szemébe néztem. Gary nem tudja, de elég gyakran idézek meg embereket. Jó, mondjuk ilyen kisebb okok miatt, mint például, hogy ne kelljen sorban állnom a próbafüle, esetleg a kassza előtt, vagy egy szórakozóhelyen. Apró, kis gonoszkodások. Tartottam az igézéstől, hisz Kolnak igaza volt, gyenge vagyok. Érzem magamon, ahogy azt is érzem, hogy szomjazom.

- Persze, szállj be. –válaszolt bővülten.

- Mi? Ray ezt nem mondhatod komolyan. –hirtelen a másik oldalt termetem, és villámgyorsan kinyitottam a kocsi ajtaját. Ránéztem a nyávogó barbibabára, most ő következett.

- Fogd be a szád, és ülj az anyósülésre. Nem szeretek hátul ülni. –utasítottam. Szó nélkül kiszállt, és átadta a helyét. Bepattantam az anyósülésre, és tündérinek szánt hangon ezt kértem. – A Broadway és a Park Ave sarkára, legyen szíves.

- Értettem. –adott gázt. Hallottam, ahogy lüktetnek az ereik. Csábító volt. Elfogott egy gondolat, és a képzeletem vette át az agyam felett az uralmat. Elképzeltem, ahogy Ray nyakához hajolok, és minden cseppjét kiszívom. A barátnője sikolya kellemes háttérzaj lenne. Letörölném a számat, majd hátranéznék, megnyugtatnám, és máris ő következne. Ez után átszállnék egy másik kocsiba, ahol mehetne minden elölről. Igen, így lenne. Jó lenne.

Aztán kapcsoltam. Visszatértem a valóságba. Nem lehetek olyan, mint Kol. Nem lehet. El kell vonnom a figyelmemet.

- Kapcsolnál egy kis zenét? –néztem Rayre.

- Persze. –tette, amire kértem. A rádióban épp Pink énekelt, hangosra feltekertem, hátrahajtottam a fejem, és kifújtam a levegőt. Kol jutott az eszembe. Vajon mit csinálhat most? Teljesen a gondolataimba merültem. Mire feleszméltem, már közel jártunk. Ray félrehúzódott, én pedig rájuk néztem.

- Egyedül jöttetek be a városba, te rosszul lettél, azért ültél hátra. –néztem a lányra. Megismételték, amit az előbb mondtam. Kiszálltam, és hazasétáltam. A liftben előkerestem a kulcsaimat. Ahogy beléptem a házba, egyből a laptopom elé ültem, a fotózás információi miatt. Dél múlt pár perccel. A fotózás kettőtől lesz, így volt időm lezuhanyozni, és szomjamat is oltani. Három tasakkal is megittam. Mámorító érzés volt. Mámorító, és egyszerre megnyugtató. Kipakoltam a bőröndömből, amit Kuczi letett a szobámba. Felvettem egy barna színű cicanadrágot, egy fekete inget, ami a fenekem alá ért, és a szőrős mellényemet. Bakancsba bújtam, megkerestem a kocsi kulcsomat, majd a konyhába mentem még egy adag vérért. Ekkor vettem csak észre Gary kis cetliét.

„Ne keverd magad bajba, és majd hívj fel, ha lesz egy kis időd. Különben semmit sem kapsz Miamiból!!!”

Csak egy röpke mosollyal nyugtáztam a cetlit, hisz indulnom kellett. Kinyitottam a vértasakot és a liftben szürcsölgettem. Az utcán természetesen a táskámba dugtam. Kiálltam a parkolóházból az autóval, majd tovább szürcsölgettem a „frissítőmet” a piros lámpánál. Mikor odaértem, kidobtam az immár üres tasakot egy kukába. Bementem az épületbe, ahol Kuczi letámadott.

- Mégis mi a francért van neked telefonod? –kiabált velem.

- Te egyáltalán mit keresel itt, most engem fotóznak!

- Ne terelj! Tehát, a telefonod…

- Kolnál van. –adtam rövid választ.

- Aha. Tudtam, hogy nem te írtad azt az SMS-t. Túl kedves volt. –lemondóan megráztam a fejem, majd elindultam. – Várjál, hát most esik le. Te Kollal voltál? –sikít fel, majd követni kezdett. –Te Kollal voltál. –szinte már vigyorog rám.

- Nahát, Sherlock. –intettem le.

- Mesélj.

- Nem. Utoljára kérdezem, mit keresel itt?

- Gondoltam eljövök boldogítani téged.

- Aha. –húztam össze a szemeimet.

- Na jó, elmaradt a próba, és unatkoznék.

- Így már mindjárt más.

- Volt szadoszex is? Vagy az nem az ő stílusa?

- Nem, nem volt. Nem akadnál le a témáról?

- Takara. –szólított meg Bence.

- Mi van már? –akadtam ki.

- Először is, szia. Másodjára pedig, véres a szád széle. –odakaptam riadtan, és törülgetni kezdtem.

- Kösz.

- Kollal volt. –jelentette ki Kuczi.

- A vastagszemöldökűvel? –próbálta beazonosítani Bence.

- Nem vastag a szemöldöke. –közöltem.

- Ajaj. –mondták szinte egyszerre.

- Tessék? –vártam válaszukat.

- Te belezúgtál.

- Az még messze van.

- Persze. –fonta karjait maga előtt össze Bence.

- Komolyan. De azt tény, hogy tényleg többet érzek iránta, mint kellene.

- Ezt pofázzuk már mióta. –csapott a homlokomra barátnőm.

- Jó, fogjátok már be. –lepakoltam, majd a szélső asztalhoz mentem, ami tele volt kajával. Felemeltem egy csomag M&M-t és enni kezdtem.

- A bátyád mikor fogja megölni? –kérdezte Bence.

- Nem ölheti meg. Mármint nem tudja megölni, egyrészt mert sokkal erősebb nálunk, másrészt, mert akkor mi is meghalunk.

- Ezt nem értem? Hogy érted, hogy ti is… –abbahagyta a mondatát, mert megjelent az egyik asszisztens, aki kávét hozott nekünk.

- Itt a Latte soványtejből, két cukorral, és a White Mocca extra tejszínhabbal, két pumpa kókuszöntettel.

- Köszönjük. –mosolyogtam, és beleittam az italomba.

- Nekem miért nem hozott kávét? –kérdezte Kuczi.

- Mert te itt egy megtűrt személy vagy.

- Hé, nem rég még engem fotóztak.

- Tudod hogy van ez, egyszer fent, egyszer lent. –nevettem fel.

- Tehát, hogy is értetted? –tért vissza az előző témánkhoz Bence.

- Úgy, hogy ő az ősünk. Az ő vérvonalából származik az a vámpír, aki Garyt megharapta. Nálunk is van vérvonal. –mondtam halkan.

- Aha…

- Például Damon és Stefan Klaustól származnak.

- Te pedig Koltól.

- Igen, Garyvel együtt.

- Jól néz ki a helyzet. –szürcsölte a kávéját. Megjött a stylist, és felöltöztetett. Kisminkeltek, és még a hajam is megcsinálták. Több ruhát is ránk adtak, mert több szettben szerettek volna minket lefotózni. Egy fotózás mindig mulatságos. Sokat szoktunk ilyenkor nevetni, de én most nem voltam annyira aktív résztvevő. Folyton eszembe jutott Kol. A harmadik szettem volt Kuczi szerint a legjobb. Egy piros, rövid derékszoknyát kaptam, betűrt fehér inggel, és fekete blézerrel. Lábbelinek egy magas sarkú, fekete szandált választottak, majd kaptam még pár ezüstszínű kiegészítőt. Még csak pár képet lőttek rólunk, mikor Kuczi a fejével biccentett az ajtó felé. Ledöbbentem, mikor megláttam, hogy Kol áll az ajtóba, és engem néz.