33. fejezet

Éjfél is elmúlt, én pedig addigra elintéztem, hogy holnap megnézzem a műhelymunkát az YvesSaintLauren-ban. Nate felkészített, hogy nem lesznek velem valami kedvesek, mert váratlanul, és gyorsan érkezem, minden darabokban lesz még. Letusoltam, de az ágyban nem bírtam elaludni. Nem hagyott nyugodni Kol viselkedése. Honnan fakad ez a hatalmas düh, amit a családja, és a világ iránt érez. Miért viselkedik mindenkivel úgy ahogy. Miért bizalmatlan? Miét arrogáns? Miért gonosz? Miért nem képes a pozitív érzelmek kimutatására? Elővettem az Elijahtól kapott könyvet és kinyitottam. A teljes családi történet nem érdekelt, csak Kol. Amint belelapozgattam, éreztem, hogy nem kéne. Mármint, nem tudom, kicsit olyan érzés volt, mintha kémkednék utána. Ezeken normális esetben személyesen kéne megbeszélnünk. Csakhogy ez nem egy normális eset! Aj, mi legyen? De megpróbálhatom normálissá tenni azzal, hogy nem olvasom el, esélyt adok annak, hogy ő mondhassa el. Ekkor eszembe jutott, hogy lent van azzal a francia nővel, aki olyan gyönyörű, mint egy festmény. Milyen esély? Itt nekem nincs jelen pillanatban esélyem. Lehet, hogy sokat akartam? Nyomulós lettem? Addig kellettem neki, amíg nem lettem egészen az övé! De mit játsszam már tovább magam?! Elkezdtem visszapörgetni a fejembe az eseményeket. Habfürdő, eper, kéjes suttogás, majd a kínos fél perces bámulás. Ott, igen, ott történt valami! Az a bámulás! Olyan ideges lettem, hogy összecsaptam a könyvet, és inkább aludni próbáltam.

Nagyon korán felkeltem fél hétkor, Kol sehol sem volt. Érintetlen volt a helye, nem jött fel. Felöltöztem, és elmentem abba a kávézóba, ahol tegnap is reggeliztem. Telefonáltam a főnökömmel, aki rendkívül boldog lenne, ha én képviselném az újságot este. Hasznos lenne, ha már ott vagyok. Később taxit fogtam, és elmakogtam a címet. Többszöri próbálkozás után értette csak meg a sofőr, de végre sikerült. Odaértem. A recepciós már akkor észrevett, amikor még csak a taxiból szálltam ki. Felkapta a telefont, és beszélni kezdett. Mire beértem az épületbe, már nagy mosollyal várt. Fent az emeleten feszült, erőltetett vigyorokkal fogadtak. Stefano, a művészeti vezető és főtervező tárt karokkal fogadott. Átvezetett a bemutatóterembe, és kevés angoltudásával szabadkozni kezdett, hogy nem sok mindent tud mutatni, mert minden darabokban van még. Összesen nyolc ruhát mutatott meg. Megerősítettem, hogy ígéretes darabok, majd hamar témát váltott. Megkérdezte, hogy megyek e az esti jótékonysági partira, mert ha igen, lekötelezném, ha a divatház egyik ruháját viselném.

- Nem tudom Stefano, nem döntöttem el.

- Tudom is melyiket. Új kollekció. Mintha magára szabta volna. Látom a szemeim előtt, leöntötték volna. –magyarázta. Azt hiszem azt akarta mondani, hogy rám öntötték…

- Nem tudom.

- Próba fel, és nem fog nemet mondani.

- Jól van. –mosolyodtam el halványan. Nem kellett sok idő, és már egy tükrökkel teli szűk szobában karjaimat fejem felett tartva igazította rám a ruhát az egyik varrónő. A fekete szaténanyag rám simult, és mély dekoltázsa elég sokat mutatott. Azt hittem, hogy nem valók nekem a nyakba akasztós ruhák, de láttunk már csodát, lásd az a bizonyos vörös ruha. A hátam teljesen csupasz volt, középen egy aranyozott, vékony lánc futott végig, ez „kapcsolta” össze a ruhát hátul. Ahogy nézegettem magam, lopva a fiatal varrónőre pillantottam. Megéreztem az illatát, és apró fehér ujjainak tapintását bőrömön. Nem volt különösebben szép lány, átlagos, de olyan finom illata volt, hogy egyre csak ott dörömbölt az elmémben, hogy kell. New Yorkban vettem magamhoz vért utoljára, kívántam. Ahogy fordította a fejét, és barna haja alól kibukkant fehér porcelánnyaka, egyre erősebb volt a vágy bennem.

- Kész. –egyenesedett fel.

- Beszél angolul?

- Kicsit. –mosolygott.

- Ez csodás. –léptem le a dobogóról. Felé nyúltam, és megfogtam az arcát. Ő megilletődve nézett rám. –Ne félj. Nyugalom. –igéztem meg, majd elsöpörtem barna fürtjeit, és óvatosan beleharaptam a nyakába. Lenyűgöző élmény volt, ahogy átszakadt fogaim által a bőre, és finoman a húsába hatolt. Finoman kellett cselekednem, hisz ez a meseszép ruha nem lehetett koszos, sem a fehér szőnyeg. Magam is meglepődtem, hogy egy percig sem gondolkodtam azon, hogy megtegyem e vagy sem. Eszembe se jutottak eddigi elveim, eddigi harcaim saját magam ellen. Lehet azért, mert hülye vagyok, hogy saját magam ellen harcolok. Ebben teljes mértékben igaza van Kolnak. Nem harcolhatok magam ellen, az természetellenes. Abban mondjuk továbbra sem értek egyet vele, hogy nem számítanak az emberéletek. Igenis számítanak. Nehezen, de elszakadtam a karcsú nyaktól, majd visszarendeztem a haját. Közelebb mentem az egyik tükörhöz, hogy letörölhessem a számat. A szállodába elég későn értem vissza a vacsora már el is kezdődött. Kol, természetesen sehol sem volt. Felöltöztem, laza kontyba fogtam a hajam, és némi sminket vittem fel az arcomra. Vérvörös rúzzsal kentem be telt ajkaimat, és mikor a tükörbe néztem, nem csalódtam.

Az ignorálás első szabálya. Légy dögösebb, vagy legalább annyira dögös, mint az ignorálandó személy. Pipa.

A bálteremben már szólt a zene, táncoló párok pörögtek a tánctéren. A lépcső tetejéről sok mindent be lehetett látni. Csokiszökőkutak, pezsgőpiramisok, rengeteg fehér dekoráció. Fehér liliomok, fehér orchideák, fehér mit tudom én mik… Végtére is, nem botanikus vagyok! Előttem termett pár fotós, és vadul fényképezni kezdtek. Szolidan mosolyogtam, közben azt figyeltem meg, ahogy a piros, vastag bársonyszőnyegbe finoman belesüppedt a talpam. Körbenéztem az emberek között, és egyből kiszúrtam.

Az ignorálás második szabálya. Csinálj úgy elsőre, mintha észre se vetted volna az ignorálandó személyt. Pipa.

Elindultam lefelé, majd az ellenező irányba vettem utam, mint amerre ő állt. Biztos vagyok benne, hogy észrevett, éreztem tekintetét magamon. A pezsgők felé mentem, leemeltem egyet, belekortyoltam, és vártam.

Az ignorálás harmadik szabálya. Soha, semmilyen körülmények között ne nézz rá az ignorálandó személyre. Még akkor sem, ha háttal van, vagy ha azt hiszed, hogy biztos nem látja. Hidd el, látja! Pipa. Aj, ez a legnehezebb.

- Csak eljött. –hallottam egy férfihangot magam mögül.

- Megbeszéltük, hogy nem magázol. –fordultam meg. Léon állt ott fekete szmokingban, oldalán egy alacsony, szőke, lánnyal.

- Igaz, igaz. Ő itt a húgom. –mutatott rá.

- Annyira örülök, hogy személyesen is találkozhattunk. Nagy rajongója vagyok. Már a kezdetek óta olvasom a cikkeit, és nagyon tetszett az önnel készült interjú, igazán inspiráló. Én is ezzel szeretnék foglalkozni. Hatalmas példaképem! És az a csodás cikk a tavalyi Dior kollekcióról… -eredt meg a nyelve.

- Gabrielle, lassabban. Ez elég ijesztő. –szólt rá mosolyogva bátyja. Halvány mosollyal néztem végig a jelenetet. Hihetetlenül jól esett, hogy valaki a világ másik részén ennyire pontosan követi az én munkáimat. Azt mondta inspirálom. Igazából ezzel most ő inspirált engem. Beszélgettünk még pár percet, aztán jött a közös kép, végül Léon elvitte. Amíg visszavártam a fiatal férfit, addig letanyáztam a fehércsokis szökőkúthoz. A vékony villára feltűztem egy kiwi szeletet, majd jó alaposan belemártottam a csokoládéba.

- Lekésted a vacsorát. –lépett oda hozzám Kol. Szinte beleborzongtam a hangjába. Nagy levegőt vettem, bekaptam a gyümölcsöt, majd felé fordultam.

- Tényleg? Ez szomorú. –húztam el a szám. Végignéztem rajta. El kellett szomorodnom, ugyanis makulátlanul nézett ki. Odafordította fejét az édességek felé, így gyönyörködhettem egy picit a profiljában. Az orra olyan finom ívben gömbölyödött, hogy olyat rajzolni se lehet! –Remélem, azért elvoltál.

- Elszórakoztattam magam. –fordult vissza felém.

- Ki gondolta volna…

- Hol voltál?

- Miért érdekel?

- Mert nem tudtam, hol vagy.

- És te hol voltál az elmúlt két napban? –bújtattam szemrehányásomat egy mosoly mögé.

- Jól nézel ki. –közölte egyszerűen.

- Kösz. Tudom.

- Remélem nem ijesztett meg a húgom. –ért vissza Léon.

- Á, nem. Nagyon lelkes. –intettem. –Oh, igen. Léon, ő itt egy ismerősöm Kol Mikaelson. Kol, ő itt Léon Dinart. –hangsúlyoztam ki az ismerős szócskát.

- Örvendek. –nyújtott Léon kezet neki, de nem fogadta el, csak gúnyosan felnevetett. A háttérben felcsendült egy ismerős dallam.

- Táncolnék. –szólaltam fel, oldva a kínos csendet. –Mivel tudom, hogy Kol nem táncol, ezért vállalnád? –nyújtottam a franciának a kezem.

- Örömmel. –mosolygott, és otthagytuk az ősi vámpírt. Tánc közben éreztem, ahogy végig minket bámul. Nem sokkal később, amikor újra egyedül maradtam, mert Léon ellenőrizte a húgát, megint mellém állt.

- Mit óhajtasz? –néztem rá. Közel jött, vészesen közel.

- Nem bírom levenni a szemeimet a szádról. –búgta.

- Hát, vannak ezzel így egy páran.

- Évezed?

- Azt mondtad, hogy hagyjalak, és tegyem, amit szeretnék. És én most azt teszem. –hagytam ott. Léonról beszélgetésünk során kiderült, hogy a Zeneakadémián, zongora tanszakon tanul, imádja a művészfilmeket, és nem szeret nappal fent lenni. Megkérdezte, hogy láttam e már a hotel tetejéről a várost, ugyanis gyönyörű. El is indultunk fel, ám mielőtt kiléptem volna a bálteremből, Kolra pillantottam. Azzal a francia nővel beszélgetett, tudja a fene, hogy hívják. Nem hallottam, hogy miről, túl sok tényező zavart be. A nő testbeszédét viszont láttam. A csípője Kol felé fordítva, kezeivel végigsimította a kulcscsontját, és kecsesen gesztikulált a kezeivel.

- Jössz? –kérdezte Léon.

- Persze. –siettem utána. A liftben Párizsról beszélgettünk, majd kilépve onnan, Kollal találtuk szembe magunkat.

- Hova-hova? –vigyorgott ránk Kol, majd Léon mögött termett, egy durva és gyors mozdulattal kicsavarta a nyakát, így a férfi holtan esett a földre. Teljesen lefagytam, idő kellett, amíg feldolgoztam a történteket.

- Normális vagy? –néztem rá. –Te eszednél vagy?

- Én annál.

- Megölted. Te megölted! –rángattam meg a szmokingját. –Megöltél egy ártatlan embert. –üvöltöttem. Ekkor erősen megragadott, és a falhoz szorított.

- Nem viselem el, ha bárki más hozzád ér.