30. fejezet

- Ezért vagyok itt. –mosolygott lehengerlően, és kezét a fejem mellé a liftfalnak támasztotta. Elég nehezen jutottam szóhoz. Olyan erős vágyat éreztem, mint még soha. Ez is biztos az új énemnek köszönhető. Legszívesebben leállítottam volna a liftet, és azonnal nekiestem volna Kolnak. Már el is képzeltem, ahogy felrántom a szürke pólóját, és végigsimítom felsőtestét, de ajkaitól egy percre sem válnék el. –Szeretem nézni ezt az „imidzsedet”.

- Hát persze. –nyögtem. –Unatkozol, mi?

- Igen. –sóhajtott. –Meg ezért. –túrt bele a zsebébe, elővett egy gyűrűt, és odaadta. Ezüst volt, és a közepén egy szépen csiszolt lapis lazuli kővel. Nagyon aprólékos volt a mintája, egyszerűen gyönyörű volt. Tényleg egy rondaság volt az enyém ehhez képest.

- Köszönöm. –vettem le a régit, és felhúztam az újat.  Kol megrántotta a vállát, majd a lift szellőzőjét kezdte nézegetni a feje felett. Odahajoltam hozzá, és finoman megpusziltam az arcát. –Tényleg köszönöm. –mosolyogtam rá.

- Nincs mit. –nézett végig rajtam. A csengő jelezte, hogy a kívánt emeletre érkeztünk, eltávolodtam tőle, és kiléptem az ajtón. –Tetszik ez a szerelés. –súgta oda. –Olyan kegyetlen vagy benne. –csapott a fenekemre.

- Ezt fejezd be. –álltam meg, és ezt két fokkal agresszívebben mondtam a kelleténél, mire ő csak felnevetett. –Különben is, menj, vásárolj magadnak az útra. Vagy nem viszel semmit?

- De. Ráérek. Az ott nem a barát…nőd? –biccentett fejével Bence felé. Elég bunkó volt ez Koltól, mit ne mondjak.

- Á, itt vagy. –sietett oda hozzánk. –Akkor ebédelünk? –Szia. –köszönt Kolnak. Elindultunk hárman az étteremrészbe. –Ő is jön? –kérdezte halkan tőlem.

- Igen. –válaszolt Kol, hisz hallotta a kérdést.

- Igen? –fordultam felé.

- Miért, netán zavarok?

- Igen. –mondta Bence egyszerűen. Hű, de bátor ez a fiú.

- Pláne jövök. –vigyorgott. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele. Nem fog felidegesíteni. Ahogy végigsétáltunk az önkiszolgáló pultok mellett, hallottam egy-két lányt beszélni rólunk.

- Úristen, nézd milyen pasi.

- Mit ehet egy ilyen jégkirálynőn?

- Hogy mindig az ilyen nőké a legjobb.

- Ezek szerint vannak érzelmei? Te nyertél. –nevetgélt egy lány. Nem tudtam, most miért érdekelt a véleményük hirtelenjében. Nem is vagyok jégkirálynő!

- Érdekes. Jégkirálynő? –jegyzete meg Kol. Pontosan tudta, hogy ezen agyalok.

- Fogd be. –szóltam rá, majd elhuppantam egy üres asztalhoz. Bence követte a példámat, Kol viszont körülnézett az ételek között.

- Most komolyan velünk fog enni? –mérgelődött barátom.

- Most mit csináljak? Élvezi, hogy kellemetlen helyzetbe hozhat. Szerinted milyen nekem, hogy itt van. Róla beszélnek, én meg hallom. –mutattam idegesen a fülemhez.

- Ez mi? –kapta el a kezemet, mert észrevette az új gyűrűmet.

- Koltól kaptam. Napfénygyűrű.

- Ez most akkor valami nászút lesz Párizsba?

- Mi? Dehogy! Hülye vagy?

- Én? Hát új gyűrű, átváltoztatott, Párizs. Mire gondoljak?

- Ne erre.

- Most ti jártok?

- Mit tudom én!

- Mi az, hogy nem tudod? Miért nem kérdezed meg?

- Nem lenne kínos, bocsi járunk?

- Miért így nem kínos? –kérdezett vissza.

- Kicsit. –morogtam Kol pedig leült mellénk kezében egy áfonyás muffinnal.

- Ne érts félre, nincs veled bajom, de nincs valami dolgod? –kérdezte tőle Bence. Kol nyitotta volna a száját, hogy valami csípőset visszaszóljon, de ekkor csörgött a telefonom. Rutinos mozdulattal kikaptam a táskámból, és felvettem.

- Aha, igen. Jó. Most? Máris. –tettem le. –Nate most akarja tartani a főpróbát. –álltam fel.

- Mi? Most? –értetlenkedett Bence.

- Már felvitette a ruhákat. –igazítottam meg a blézerem. –Majd beszélünk. –tipegtem oda, és egy gyors puszit nyomtam a barátnőm fejére. –Ígérem, hogy felhívlak.

- Menj, te munkamániás. –Kol is felállt. –Örvendtem. –címezte neki.

- Hát még én. –biccentett fejével. Én gyors léptekkel el is indultam.

- Kol. Vigyázz rá. –kérte barátom. Ő nem válaszolt, gondolom valami pofát vágott, amire Bence felnevetett. Épp szálltam be a liftbe, ám Kol megtámasztotta az ajtót.

- Meg se vársz? –majszolta a muffin végét. Az ajtó becsukódott, mi pedig elindultunk felfelé.

- Ide tényleg nem jöhetsz be.

- Nincs számomra lehetetlen, azt hittem ezt már tudod.

- Eleget bosszantottál, most már elég legyen! –néztem rá dühösen. –Semmi izgalmas nincs számodra egy ruhapróbában, ezt te is tudod, csak kellemetlen helyzetbe akarsz hozni. Bosszantani akarsz. Elérted! Boldog vagy? –hadartam. Édesen felnevetett, majd megfogta az államat, és maga felé kezdett húzni. –És most azt hiszed, hogy egy csókkal mindent elintézhetsz, de tudd meg, hogy n… –némított el egy pillanat alatt ajkaival. Nem tudtam ellenállni neki, utat engedtem nyelvének, és hagytam, hogy azt tegye, amit akar. Mikor hallottuk a lift csengőjét, csak akkor váltunk szét. –Kérlek. –suttogtam neki, ám hiába. Ahogy kiszálltunk a liftből, egyből jobbra található a kis bemutatóterem, aminek üvegfalai vannak. Tömve volt ruhásállványokkal, két modellel, és pár tervezővel, na meg persze Nate. –Mennem kell, látod? –néztem rá hatalmas szemekkel.

- Elmegyek vásárolni. –adta be a derekát.

- Köszi, –intettem neki, és már mentem is volna, ám elkapott a karomnál fogva, és visszarántott. A lendülettől mellkasának ütköztem, és ajkaink találkoztak. Magához szorított, nem tudtam sehogy se kivergődni a karjai közül. Tudtam, hogy ezt nem azért csinálja, mert most el kell mennie. Ez nem búcsú volt. Ez egy aljas, gonosz tett, semmi más. Ezt vagy egy tucat ember látta most. Éreztem a csókunkban, hogy mosolyra húzta a száját. Mikor kellőképp megbizonyosodott arról, hogy a közönség ezt látta, elengedett. –Cseszd meg! –mondtam neki, majd tényleg otthagytam. Eredeti arcszínemet visszanyerve léptem be a bemutatóterembe.

- Nem, ez nem jó! Mint ha terhes lenne. –kiabált Nate. –És ez a szín…

- Ciklámen? –szóltam közbe.

- Szörnyű. –rázta meg a fejét. –Le vele. –sajnáltam szegény modellt, mert úgy néz ki, hogy sokszor fog ma még öltözni. Ránéztem az asszisztensre, aki egy röpke másodpercig megengedett magának felém egy gúnyos mosolyt.

- Anna. –szóltam hozzá hűvösen.

- Amber vagyok. –köszörülte meg a torkát.

- Biztosíthatom, hogy nem érdekel. Hol a kávém?

- Ó, elfelejtettem.

- Talán, ha dolgozna, és arra figyelne, ami a munkája, nem pedig billegetné magát, meg vigyorogna, akkor talán menne az az egyszerű feladat, amire kértem.

- Máris hozom. –indult ki riadtan az ajtón.

- Kegyetlen vagy. –nevetett Nate.

- Volt kitől tanuljam. –vontam meg a vállamat, és elkezdtem besegíteni a ruhaválasztásba. –Ez? –emeltem fel egy piros prada kabátot. Közben megérkezett a kávém is.

- Nem, egyszerűen túl nehéz. Komolyan mondom néha azzal kéne büntetni a tervezőket, hogy hordják a munkáikat. –intett le. –És ez? –vett ki egy fehér blúzt.

- Nem csináltuk meg tavaly júliusban? Chanellel? –kérdeztem vissza.

- Feldobjuk egy kalappal, meg vörös rúzzsal. –kezdte ráadni a lányra.

- Bubifrizura hozzá? –kérdeztem, mire heves bólogatásba kezdett. –Amber. –hívtam megint magamhoz a lányt. –Szeretném, ha összeszedne minden olyan pletykalapot, amibe megemlítettek a Nyitóbemutató kapcsán, valamint a mostani számunkat is szerezze meg. Tegye bele egy nagy borítékba, és rakja az asztalomra.

- Értettem.

- Nem kell visszajönnie ide. Intézze a dolgát. Ezt megoldom. –mutattam Natere. Az ajtóban még utána szóltam. –És ez mind legyen meg egy órán belül. Nem tudom, meddig maradok.

- Hova sietsz? –kérdezte Nate. Körülnéztem, és senki se velünk volt elfoglalva, így megkockáztattam.

- Párizsba küldesz, az új kollekciót Európai debütálása miatt. Jó lenne, ha anyagot keresnék a szeptemberi számhoz. –igéztem meg. Elismételte, amit mondtam, majd folytattuk a címlapfőpróbát. Ahhoz képest, hogy egy ilyen próba órákig is eltarthat hamar végeztünk. Pontosan 1 óra 46 perc alatt. Nate fejében pontosan meg volt az elképzelés. Egyszerű elegancia. Ahogy haladtam az asztalom felé, nevetgélést hallottam. Megtorpantam az ajtóban, és szerintem a szám is nyitva maradt. Kol az asztalomon kávét szürcsölt, körülötte pedig Amber, meg két másik lány, akik itt dolgoztak. –Zavarok? –szólaltam meg hűvösen, mire a három lány összerezzent, és szinte vigyázzba vágták magukat. –Nincs dolguk?

- De, bocsánat.

- Már itt sem vagyok. –sietett el a két másik lány, ám a kedves Ambernek esélye se volt, neki velem szemben van az asztala.

- Odatettem, amit kért. –mutogatott az asztal végébe.

- És hozott nekem kávét. –mosolygott Kol. –Hát nem kedves?

- Ó, de. Az. –felvettem a méretes, vaskos borítékot, majd a táskámért indultam. Amber megelőzött,é s félve adta a kezembe. Helyes, féljen is, mert most nagyon közel álltam ahhoz, hogy megöljem a másik két lánnyal együtt. Olyan intenzív volt ez az érzés is. Kimentem az üvegajtón, majd megnyomtam a lift gombját.

- Hát akkor, viszlát. –hallottam Kol hangját. Beszálltam a liftbe, ő utánam, és csendben álltunk egymás mellett. –Milyen volt?

- Hagyjál.

- Féltékeny vagy megint? –heccelt, amit én persze nem vettem észre.

- Nem vagyok féltékeny, hányszor kell elmondani neked? –kiabáltam. –Feszült vagyok a bátyám miatt. –jobbnak látta, ha nem szól hozzám, így csendben mentünk ki az épületből, beszálltunk a kocsiba, majd hogy továbbra ne beszélgessünk, bekapcsoltam a rádiót. Minden energiámmal a zenére koncentráltam, hogy lenyugodjak. Először dúdolni kezdtem a dalt, majd magamról megfeledkezve, már félhangosan énekelgettem. –I’m gonna swing from the chandelier, from the chandelier. I’m gonna live like tomorrow dosen’t exist…

- Meddig hisztizel még? Kezd unalmas lenni.

- Kol, értsd meg, hogy nem szándékosan csinálom. Legszívesebben feltéptem volna mindhárom lány torkát, nem érted? Nem tudom, hogy mi van velem. Érzem, hogy nehezen tudom magam irányítani.

- Még mindig nem szoktad meg, ennyi.

- Saját magam? Ugyan már. –nevettem fel gúnyosan. –Kikészülök saját magamtól.

- Tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire… –sóhajtott.

- Nem bírom elviselni magamat. –kiáltottam el magam egy kisebb csönd után.

- Nem csodálom. –kuncogott. Megérkeztünk a parkolóházba, kiszálltunk, és tempósan elindultunk a lakásom felé.

- Ez a te hibád.

- Dehogy.

- De! Te tetted ezt velem. A te hülye ötleted volt, ráadásul te csináltad meg! Te!

- Te is kellettél hozzá. –vonta meg a vállát. A lakásban az ajtó mellett ott volt Kol fekete bőröndje is. Tényleg vásárolt, bár fogalmam sincs, hogy sikerült neki rekordidő alatt. Míg átöltöztem egy kényelmesebb szerelésbe, addig ő taxit hívott. Az asztalnál ültem csöndbe, vártam, hátha bátyám megjön, és tudunk higgadtabban beszélni. Elővettem egy papírt és vadul írni kezdtem.

Sajnálom, hogy így váltunk el egymástól. Nem akartam neked fájdalmat okozni.  Önző dolog volt, amit cselekedtem, ha csak a te szemszögedet nézzük. Magamra kellett gondolnom. Sose gondoltam magamra, mindig fontosabb volt minden más. Egyszer megtehettem, úgy érzem. Tudom, hogy megígértem, hogy többet nem hozom fel az átváltozásunkat. Ezt most megszegem. Akkor a te részedről ez egy önző dolog volt. Főleg, amit anyával tettél. Ki is mondtad. Mégis megértettem, elfogadtam, megszerettem ezt. Mert neked jobb lett, és attól nekem is jobb lett. Együtt maradtunk, örökkön örökké. Most arra kérlek, hogy te is értsd meg, fogadd el (a megszeretés nem kötelező). Annyi éven át vártam valami olyan dologra, ami felpörget, és éltetni kezd. Nem tehetek róla, hogy pont ő váltja ki ezt belőlem. De nekem jó, nagyon is! Azt hiszem, boldog vagyok. Tudom, hogy már nem tartasz a húgodnak, de tudnod kell, hogy a bátyám vagy, és mindig az is maradsz. Én mindig Sommers leszek, nem pedig Mikaelson. Remélem, egyszer megértesz majd. –a levél végére már patakokba hullottak a könnyeim, összeáztatva a lap alját.