29. fejezet

- Sejtem, hogy fáj, de ez nem a jó megoldás számodra. –termett megint rajtam, én pedig ugyan azzal a hatalmas erővel löktem le magamról, de most rá is másztam. Ökölbe szorultak az ujjaim, ám ekkor megéreztem valamit. Kol illatát. Ez az illat felhozott bennem emlékeket. Mikor megszagoltam a barna pólóját, ami akkor volt rajtam, amikor először együtt voltunk, és reggel szó szerint szégyen-futottam. Aztán éreztem ezt az illatot a faházban, a tónál, mikor lesöpört mindent a konyhaszigetről, hogy azon lehessünk egymáséi. Végül pedig, amikor a bőröm nagy része hiányzott a testemről, és megkértem, hogy ne hagyjon egyedül. Odafeküdt mellém, én pedig megnyugodtam az ölelésében. Arcomon a düh jelei lassan eltűntek, és egy másik érzelem jelent meg rajta. A csalódottság. És mint azt mindannyian tudjuk, hogy ez az érzelem nem jár egyedül, de nem ám! Legjobb barátjával kézen fogva járnak mindenhova, a szomorúsággal. Ráhajtottam a fejemet Kol mellkasára, és nem érdekelt, hogy nem lát erősnek. Nem érdekelt jelen pillanat, hogy milyen képet döntök össze a fejével magamról. Lassan hátamra csúsztatta a kezeit, legurított magáról, közben felült. Odahúzott az ölébe, és semmit sem csinált, csak ott tartott. Nem simogatott, nem beszélt, csak tartott. Ahhoz képest, hogy mekkora fájdalmat éreztem, gyorsan megnyugodtam.

 - Mi az, hogy hozzátok tartozok?

- Ősi vámpír vagy. –adta a tömör választ.

- És?

- Mit kell még ezen magyarázni? –tárta szét a karjait.

- Miért nem szóltál, hogy van apró betűs rész? –suttogtam.

- Ha tudtál volna róla, másképp döntesz? –húzta fel egyik szemöldökét.

- Ágghhh…–morogtam. Most erre mit kellene válaszolnom? Nem, akkor is így döntöttem volna, mert elvakultan szerelmes vagyok. Viszont nem ekkora arccal jövök be a bátyámhoz, lehet meghúztam volna egy picit magam. Percek teltek el így, csöndben a földet bámultam, észre se vettem, hogy Kol kivett egy üveg gint a hűtőből, és a kanapén iszogatta. Le kell zárnom magamban ezt most. Ha tovább beszélek róla, csak rontok a helyzeten. Remélem tisztában van vele, hogy attól, mert most nem fogok erről beszélni, nem törődtem bele, és nem fogom kimondani, hogy Takara Mikaelson. A gondolata is kirázott, és nem a jó értelemben. Előkaptam a telefonomat, írtam egy SMS-t hogy holnap, ha törik ha szakad, Kuczi jöjjön be a szerkesztőségbe, hogy beszélhessek valami értelmes emberrel erről. –Mikor indul a gép? –kérdeztem.

- Holnap, illetve ma este. –nézett rám. Az éjszaka hátralévő részét külön töltöttük. Kol xboxozott Gary szobájába, rám sem nézve. Én pakoltam egy bőröndbe. Hajnali ötkor megszólalt a telefonom. Kuczi hívott.

- Te jó ég, normális vagy? Miért vagy ébren?

- Buliztunk, csak Bence szokásához híven kiütötte magát, és vigyázni kellett rá, mert ugye haza nem akart még menni. Most tettem be az ágyába. Itt vagyok nála. Mi ez a kétségbeejtő üzenet? –kérdezte, én pedig kimentem a fürdőbe, kinyitottam a kádba a vizet, hogy Kol ne halljon semmit, és beszélni kezdtem. Másfél órán keresztül csak erről beszélgettünk. Komolyan bűntudatom volt, hogy ennyi vizet kiengedtem. Mikor beültem a kádba, már Kucziról volt szó. Nagyon sikeres a banda az új arculattal, turnézni is mennek, és amire Kuzi a legboldogabb, hogy valami hatalmas magyar fesztiválra is mennek.

- De jó, hazai közönség, de mégse. Izgin hangzik.

- A legnagyobb álmom volt, hogy a Szigeten lépjünk fel, és sikerült! –ujjongott. Hamarosan letettük, mert el akartam indulni a munkába. Felvettem egy fekete feszülős kosztümszoknyát, hozzá egy krémszínű elegáns felsőt, a szoknya blézerét, kevés smink az arcomra, és már útra készen is voltam. Egy valami hiányzott már csak. Az a szemüveg, amit Bencétől kaptam. Kicsit hajaz egy hipszterszemüvegre, fekete, oldalt a szárain apró, fényes kövek futnak végig. Bence maga fúrta az apró, már-már szabad szemmel nem látható lyukakat, és ragasztotta be a kis köveket. Természetesen a szemüveg nem volt dioptriás. Óvatosan benyitottam Gary szobájába, ahol Kol az ágyon feküdt. Figyeltem egy rövid ideig, majd meghallottam, hogy szuszog. Mellette ott hevert az üres gines üveg is. A cipőmet a liftben felvéve azon tűnődtem, hogy mi volt ez a tegnap, akarom mondani, ma éjszaka. Miért nem kérdezett a hogylétemről? Nem is kellett volna kérdezni, csak ölelt volna át, de nem! Semmi ilyen. Bár, ha most visszagondolok erre, akkor mit kellett volna csinálnia, ami aranyos, de még belefér Kol stílusába? Ezt!

A munkahelyemen jó volt hallani a tűsarkú cipők kopogását. Kicsit hiányzott már. Ahogy végighaladtam a folyosón, a lányok igazgatni kezdték magukat, mosolyogtak, hatalmasat köszöntek.

- Jó reggelt. –nézett rám ijedten az asszisztens. Új volt, még nem találkoztam vele, de félt tőlem. Mit mondhattak neki rólam? Nem tőlem kellene félnie, hanem Natetől. Na jó, most hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, hogy fél tőlem… ő, és az iroda nagy része. Lehet nem kéne olyan felszegett állal sétálgatnom…

Biccentettem neki, majd a kabátomat átnyújtottam neki. –Nem vártuk ma be. –állt föl. –Szüksége van valamire?

- Hozzon egy dupla tejes kávét, sok habbal és két pumpa kókuszöntettel. –ültem le az asztalomhoz, és kivettem a fiókból a klaviatúrát.

- Azonnal. –bólogatott hevesen, majd továbbra is ott állt előttem.

- Gondoltam még ma. –néztem rá a szemüvegen felett.

- Igen is. –hagyott ott. Na pontosan ezt kéne befejeznem! De mit csináljak, nem tehetek róla, olyan jól esik, hogy ilyen reakciót váltok ki belőlük. Gépelni kezdtem, és ellenőriztem a bemutatók időpontjait.

- Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim? –érkezett meg Nate is. –Azt hittem le leszel barnulva. –nézett végig rajtam.

- Nem ismersz? Olyat nem tudok. –mosolyogtam rá. –De miért is kellett volna?

- Gondoltam, ha már megléptél, akkor a tengerpartra. –intett a kezével, hogy menjek utána az irodájába. A kávém épp megérkezett, kivettem a lány kezéből, majd becsuktam magunk mögött az üvegajtót.

- Öt napra? Ugyan oda hetekre mennék.

- Az is igaz. –nyitott fel egy vaskos, nagyméretű borítékot. –Hol is csavarogtál?

- New Orleans.

- És ami fontosabb, kivel csavarogtál? –vigyorgott.

- Tudod te, látom az arcodon, hogy tudod. –álltam fel.

- Nos, tippjeim vannak. –egy mappát emelt ki a borítékból, és nézegetni kezdte. –Olvastad már, hogy mit írtak rólatok?

- Rólunk?

- A gyönyörű, barna hajú partneredről. Hogy is hívják?

- Kolra gondolsz?

- Kol, igen. Kol. Szóval, Kolról és rólad.

- Nem. Az új számot se olvastam még.

- Akkor nem lövöm le a poént. –kacsintott rám, majd válogatni kezdtünk a tervek közül, amik a mappába voltak. Néma csöndben eltelhetett így legalább fél óra mire megszólaltam.

- Ő. –emeltem fel egy vékony, agárarcú lány képét. –Ő legyen.

- Miért pont ő? Kapafogai vannak.

- Igen, de becsukhatja a száját. Képzeld el, ahogy az arcához emeli a luxusórát, finoman az ajkait hozzáérinti. Hidrogén szőkére csináljuk a haját. –kinyílt az ajtó, mi pedig felkaptuk a fejünket. Nem szokott kopogás nélkül kinyílni. Ki ilyen bátor?

- Ó. –szólalt meg Nate mosolyogva. Kol beljebb jött és rám mosolygott. Hogy jutott be? Megbeszéltük, hogy nem jön be a munkahelyemre, mert megzavar. Fél pillanat alatt olyan dühös lettem, hogy az nem igaz. Gyorsan meg kell tanulnom kontrollálni az érzelmeimet, mert így nem lesz jó.

- Te mit csinálsz itt? –kérdeztem.

- Nincs lehetetlen, nem igaz? –nevetett fel Nate. Ekkor főnökömre néztem, és küldtem neki egy, foglalkozz a modellekkel nézést. Ő észrevette, majd kissé zavartan nézegetni kezdte a lányt, akit kiválasztottam, én pedig kitartóan Kolt bámultam.

- Albínóknak akarod eladni a Marc Jacobs órát?

- Sötétlila rúzs! –le se vettem a szemem Kolról. –A porcelánbőr divat lett, és a kiálló arccsontja vékonnyá teszi. Úgyis csak az arca kell. A többinek körte feje van.

- Meggyőztél. –adta be a derekát.

- Ebédelek. –jelentettem ki indulatosan, majd elindultam Kol felé.

- Hiányoztál. –heccelt Kol a főnököm előtt. Megragadtam a dzsekiét és kihúztam az irodából. Mérgesen ránéztem, ám hatalmas barna szemeivel látványosan megpróbált levenni a lábamról.

- Ezt fejezd be.

- Mit?

- Ezt a nézést. –mutattam az arcára.

- Bocsánat, Ms. Sommers. –szólított meg az asszisztens. –Ebéd után megint hozzak kávét?

- Igen. –vakkantottam oda. Kol ránézett a lányra, majd egy észbontó mosoly kíséretével megszólalt.

- Kettőt. –rá is kacsintott. A lány a feje tetejéig elpirult, majd dadogva elsietett a közelünkből.

- Élvezed, hogy ezt váltod ki az emberekből? –tártam szét mérgesen a karjaimat.

- Persze. –vigyorgott. –Mindig ilyen undok vagy, amikor dolgozol?

- Fogalmazzunk úgy, hogy van egy imidzsem. –intettem, majd elindultunk a lift felé.

- Csak nem felidegesítettelek? –nevetett. Persze minden lány szemét éreztem magamon, vagyis inkább Kolon. A liftbe szótlanul szálltunk be, majd miután becsukódott az ajtó, Kol a falhoz nyomott, és megcsókolt.

- Ezért vagyok itt. –mosolygott lehengerlően, és kezét a fejem mellé a liftfalnak támasztotta. Elég nehezen jutottam szóhoz.