28. fejezet

- Ezt itt kell? –kérdeztem köszönés helyett.

- Neked is szia.

- Megbeszéltük, hogy ezt nem itt. –csattantam föl. Kol ott marad, én pedig közelebb mentem Garyhez.

- Ne haragudj, de nem tudtam, meddig is játszol az életeddel, mikor jössz rá, hogy idióta vagy, és mikor jössz haza. Ha élve hazajössz egyáltalán.

- Gary, fejezd be!

- Ó, kicsi Takara, még el se kezdtem. –nézett rám gúnyosan. –Gratulálok, nem ölted meg. Köszönöm. –futott át tekintete rólam Kolra, majd flegmán odavágta neki ezt. Kol csak gúnyosan elmosolyodott.

- Nem vagyok életveszélybe. Ezt komolyan mondom, hogy fejezd be!

- Most is abba vagy! Én is abba vagyok.

- Eddig tűrtem, de elég volt! Gary ez szánalmas! –kiabáltam rá dühösen.

- Annyira buta vagy és naiv. –nevetett rám Gary. Kezdtem egyre dühösebb lenni. Lassan minden porcikám remegni kezdett. Igyekeztem mély levegőket venni, kezemet pedig ökölbe szorítottam. –Mégis mit vársz tőlem? Eltűnsz, aztán közlöd, hogy jól vagy, de nem jössz haza, pedig kértem! Üzeneteket hagysz, meg sms-t küldesz? Nem is szoktál sms-t küldeni! Teljesen kifordultál magadból. Nézz már körül, aztán meglátod, hogy ki a szánalmas. –szerintem nem is vette tudomásul, hogy szavaival mennyire megbántott.

- Normális vagy?

- Megint megkérdem, mit vársz tőlem? Mindenben támogattalak, eddig, de ez már őrültség! Én vagyok a szemétláda, mert nem akarom, hogy meghalj? Oké, legyek én, de nem hagyom ezt. –nyúlt e kezemért, és megrántotta maga felé. Ekkor telt be a pohár. Ezt az agresszív mozdulatot már nem viseltem el. Ahogy odarántott, megragadtam a nyakát, és levágtam a földre. Hihetetlen energia, és erő szabadult fel bennem. Garynek esélye se volt. Ráugrottam, és a mellkasához akartam nyúlni. A szívéért. Kol ekkor termett mögöttem, és elkapta a karjaimat, felrántott, és a mellkasához szorította a hátamat.

- Ezért jöttem, látod? –suttogta nekem.

- Mi a fasz? Takara, mi van veled? –állt fel Gary. –Mióta vagy ilyen erős? –nézett végig rajtam. –Te most…most meg akartál ölni?

- Nem tudja még kontrollálni. Tekints rá úgy, mint egy újszülöttre. –válaszolt helyettem Kol, ugyanis beszélni se tudtam. Még a szám is remegett. Akkor remeg így, amikor az ember fázni szokott. De nekem a dühtől remegett. Igyekeztem visszanyerni a tudatállapotomat. A dühön kívül semmit sem láttam.

- Mit műveltél vele?

- Semmit, megmutattam, hogy mi is ő valójában. Na jó, nem semmit. Takara már olyan, mint Elijah vagy én.

- Ősi vámpír lett? Az lehetetlen.

- Nem lehetetlen, csak nehéz megcsinálni. –érezte, ahogy lenyugszom, így hát elengedett.

- Igaz ez? –nézett rám Gary.

- Igen. –válaszoltam nagyon halkan.

- Remélem minden kételyed elfoszlott felőlem. Ha meg akarnám ölni, nem garantáltam volna a biztonságát.

- Te bábot csináltál a húgomból?

- Bábot? Önálló akarata van. –magyarázta neki.

- Gary, én egyeztem bele ebbe.

- Nem tudtad, hogy sikerül-e igaz? Ezért volt az üzenet Takara? Ezért? –üvöltött rám. Szipogni kezdtem, de nem akartam sírni. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a sírást. Finoman bólintottam egyet, hogy jól gondolta.

- Szerettem volna, ha tudod… -motyogtam. Eddig tartott az erős, és magabiztos ősi vámpír szerepem. Eddig éreztem ennek magam. Újra az a szürke kislány lettem, aki akkor volt a legboldogabb, amikor eljött a városból, és minden megtakarított pénzét színes, márkás ruhákra költötte, hogy észrevegyék, és eltemesse a kisvárosi kudarcait. Minden apró neheztelésem felerősödött. Azok a kis múltbéli dolog, amikre nehezteltem, most akkorának tűntek, mint ha megbocsáthatatlan dolgok lennének. Kudarcok. Sose szerettek a lányok a suliba. Minden pénteken pizsama partikat rendeztek, ahová engem sose hívtak. A gimi első évében megpróbáltam barátkozni velük. Egyszerűen nem értettem szót velük. Teljesen más dolgok érdekeltek, foglalkoztattak, mint őket. Emlékszem, egyszer a suliból hazafelé menet megkérdezte tőlem az egyik lány, hogy mi a véleményem az új cipőjéről. Nem tetszett. Tudtam, hogy nem szép dolog ezt elmondani, de finoman a tudtára adtam, utána egyből bocsánatot is kértem. Azt mondta, hogy nem haragszik, ez is egy vélemény. Másnap, mikor odamentem a lányokhoz, nem álltak velem szóba. Nagyon bántott, hogy nem tudtam befogni akkor a számat, és komolyan bántam, hogy nem tetszett. Teltek a hetek, és már kezdtem megszokni, hogy egyedül ebédelek, egyedül megyek mindenhova, és hogy tesin engem választanak utoljára. Egyik nap az ebédlőbe mellém ült pár fiúosztálytársam. Megkérdezték, hogy vagyok, és elkezdtünk beszélgetni. Másnap is leültek hozzám. Nem kérdezték, hogy miért nem szeretnek a lányok, inkább rólam akartak többet tudni. Suli aztán elhívtak az erdőbe bandázni, filmezni. Együtt lógtunk. Aztán az egyik csütörtökön az egyik lány, Becky, odajött hozzám, és elhívott a pénteki pizsipartira. Nem értettem, hogy mi ért akarják, hogy menjek. Anya örült neki. Szerinte az a rendes, ha egy lány nem a fiúkkal bandázik, hanem körmöt lakkoznak, és tinifilmeket néznek becsavart hajjal. Rábeszélt, hogy biztos jó lesz, így hát elmentem. Nyájas fogadtatás után előkerült a házigazda szüleinek a vitrinkulcsa. Megszokott mozdulatokkal kivettek egy üveg vodkát, majd töltöttek mindenkinek. Nem egészen azok a dolgok történtek, amikről anya beszélt. Megittam, és borzasztó volt. Ekkor ittam először vodkát. Kaptam még egyet, persze egyből a fejembe szállt. Természetesen a lányok hamar rátértek arra, amiért hívtak. Több fiú is tetszett nekik, róluk szerettek volna többet tudni. Nem akartam elmondani nekik, nem akartam kibeszélni őket. Nehézkesen beszéltem az alkohol miatt, ők pedig agresszíven reagáltak, szintén a pia miatt. Becky meg is lökött, én pedig elestem, és bevertem a fejemet. Vérzett. Sírni kezdtem, és mezítláb kifutottam a házból. Hallottam, ahogy kiabáltak, de én csak futottam. Nem éreztem a hideget. A Grill előtt szó szerint belefutottam a bátyámba. Rám adta a kabátját, én pedig gyorsan elhadartam neki, hogy mi történt. Nagyon ideges lett, de uralkodott magán. Nem akart ennél is jobban megijeszteni. Átölelt, és magához szorított. Életemben nem esett még ennyire jól ölelés. Akárhányszor rá gondolok erre a szóra, hogy ölelés, ez jut eszembe. Ez az ölelés. Gary is és a két haverja is el akart menni a lányokhoz. Utána már azért sírtam, mert a bátyám estéjét is tönkretettem. Nem akartam balhét, így se szerettek a lányok, hát még ha kiderülne mi történt. Fázni kezdtem, ekkor kaptam észbe, hogy cipő sincs a lábamon. Gary a hátára vett, és elmentünk a cuccaimért. Nem nagyon emlékszem mi is történt. Kiabáltak, könyörögtek a lányok, hogy ne köpjük be őket. Kiadták a ruháimat, majd megint üvöltöztek. Végül Gary hazacsempészett, a legnagyobb csendben és titokban lezuhanyoztatott, majd a szobájában aludtam. Semmit sem segített a forró fürdő, annyira vacogtam egész éjszaka, hogy Gary komolyan aggódott. Másnap persze nagyon beteg lettem, több mint egy hetet otthon is voltam. Anya nem értette, hogy miért aludtam otthon, miért jöttem el, miért lettem ennyire beteg, és miért vérzik a fejem. Gary megnyugtatta, hogy semmi komoly nem történt, ő hozott haza, elestem, és biztos legyengült az immunrendszerem, mert kevés gyümölcsöt eszem. Szerencsétlenségemre anyám utána állandóan mindenféle vitaminokkal tömött, mondván, hogy hajlamos vagyok ennyire lebetegedni. A lányok úgy tettek, mint ha meg sem történt volna ez az egész. Maximum még csúnyábban néztek rám. Igazából örülök, hogy az a péntek este megtörtént. Komolyan! Ott fogtam először divatlapot a kezemben. Rákerestem utána a neten, és teljesen elvarázsolt. Sok pénzért megrendeltem ezeket a lapokat, bújtam őket folyton. Ebben voltam igazán önmagam. Minden vágyam egy Louis Vuitton táska volt. Persze ennyi pénzem nem volt. Meg is lepődtem, hogy pár év múlva, amikor Gary már Atlantában lakott, kaptam tőle egyet. Azt mondta, hogy ne kérdezzem, miből van, van és kész. Természetesen ezek után minden lány jobban utált. Bármint csináltam, olaj volt a tűzre! Ekkor mondjuk már nem érdekeltek, végzős voltam. Sokat jelentett nekem az a táska, azóta persze rengeteg táskát vettem, de mindig is ez marad a kedvencem. Annyi mindent átéltem Garyvel. Bármi történt, ő ott volt nekem. Ott volt, és védelmezett. Ezért fáj ennyire, ami most történik köztünk. Felnőttem. El kell fogadnia. Fáj, hogy meg se akar érteni. Végig sem akar hallgatni, esélyem sincs mesélni neki Kolról, hogy nem olyan, amilyennek tűnik.

- Ez őrültség. Erre feltétlenül szükséged volt? –nézett Kolra kitartóan bátyám.

- Netán zavar, hogy a húgod erősebb lett nálad? Amúgy meg, ismerhetnéd annyira, hogy tudd, állandóan bajba keveri magát. Nem a dadája vagyok, hogy folyton megmentsem. Most legalább meg tudja magát védeni. –nem volt több kérdése. Megértette a lényeget. Tudta ő is, hogy a többi kérdést felesleges feltennie. Miért? Hogyan? Mi okból? Rám nézett, majd szánóan végigmért.

- Szóval Mikaelson lettél. Gratulálok.

- Mi? –kérdeztem vissza.

- Igen. Innentől kezdve hozzánk tartozik. –közölte Kol nyugodt hangján. Tessék? Ezt velem elfelejtették közölni.

- Tessék? –néztem most Kolra.

- Választottál. Őket választottad. –mondta tovább bátyám, de nem is inkább nekem szánta. Magának mondta ki hangosan, hátha azzal előbb felfogja. –Neked nem ért semmit az eddigi életed?

- Félreérted.

- Dehogy értem. Gratulálok az új családodhoz.

- Gary, ne csináld ezt. –kértem, majd elindultam felé.

- Ne gyere közelebb. –utasított el. Felvette a kabátját, majd odaszólt. –Holnapra remélem nem lesztek már itt.

- Gary! –rökönyödtem meg.

- Nézd, nem fogom végignézni, ahogy megöleted magad. Eddig próbálkoztam, de már nem ér ennyit az egész. A húgomért elmennék bármeddig, de már rád sem ismerlek. Te már nem az a lány vagy. –beszállt a liftbe, majd elment. Szótlanul, magam elé bámulva álltam. Próbáltam feldolgozni az előbbit, de nem ment.

- Ez egész jól ment. –jegyezte meg Kol.

- Jól? Normális vagy? Áruld már el, hogy mi volt ebbe a jó?

- Nem ölted meg. –vonta meg a vállát.

- Kedvem lenne. –morogtam. Kol hangosan felnevetett rajtam. –Fejezd be! –kiabáltam rá. Minden testrészem megfagyott. Elnehezültem, és a földre rogytam. Könnyeim patakokban kezdtek folyni az arcomról. Apró remegés lett úrrá rajtam, ami csak erősödött és erősödött, mint valami roham. Az egész testem látványosan remegett, én pedig gondolkozni se voltam képes. Folyton pörgött az előző jelenet a fejemben, mint valami film. A bátyám, akit a világon a legjobban szerettem. A legkedvesebb személy a földön elutasított engem. Tehetetlen vagyok. Nem akarok létezni. Fáj! Fáj érezni. Megszakadt a szívem, és gyűlölök érezni. Kol nyilván ezt észrevette, hisz mellettem állt.

- Takara, ugye nem kapcsolsz ki? –hajolt le hozzám. –Erre végképp nem vagy kész. –ért hozzám, de ellöktem. –Nincs rá szó, hogy mennyire meg fogod bánni. –nyúlt hozzám erővel, lefogott. Meg se hallottam a szavait, hatalmas erővel hátravágtam a padlóra, rámorogtam, mint valami veszett állat, ő pedig csak nézett. Barna szemeit le sem vette rólam, és szinte belém látott. –Sejtem, hogy fáj, de ez nem a jó megoldás számodra. –termett megint rajtam, én pedig ugyan azzal a hatalmas erővel löktem le magamról, de most rá is másztam. Ökölbe szorultak az ujjaim, ám ekkor megéreztem valamit. Kol illatát.